Lehetséges, hogy egy szülő annyira fél a változástól, melyet gyermeke leválása jelent, hogy tudat alatt inkább arra törekszik, hogy ne váljon önállóvá és még nagykorúként is az ő "kisfia" maradhasson?

Saját anyámnál az 50-es éveiben kezdett előjönni ez a fajta ragaszkodás.

Apám meghalt, egyedül maradt. Elhagyta magát testileg, lelkileg. És azt látom, hogy mivel nincs társasága, ezért a "gyerekeim ott vannak" alapon velünk akar mindenhova kimozdulni, velünk akar közös programokat. Amivel néha-néha nincs is baj, de egyre többször felhozza a "mikor költözöl haza" kérdést. Mintha 30 évesen arra vágynék, hogy újra anyámmal élhessek és vele TV-zzek esténként.

Legutóbb lebetegedtem és otthon töltöttem pár napot. Folyton jött hogy "jól vagy, jobban vagy már?" meg jött, ölelgetett, puszit adott a homlokomra hogy "az én kicsi fiam". Olyan kényelmetlenül éreztem magam, hogy inkább fogtam magam és hulla betegen levezettem 250 km-t csak ne kelljen engem babusgatni.

Főleg, hogy 10 éve távol élek tőlük, bármi szar volt, nekem kellett megoldani, magamnak felállni belőle.

Főleg akkor, ha anyukának nincs már semmi öröme, kiürült a házassága, nincs se karrier, se hobby, se barátok, "feláldozta magát a család oltárán".

Az ilyen pasikat nagyon messze el kell kerülni szerintem.