A szüleim normálisak szerintetek?

A szüleimnek soha nem jó semmi, bármit csinálok, mindig az a vége, hogy,,egy semmirekellő, lusta hülye p*csa" vagyok.

A szituáció a következő: egyetemre járok, tanárira. Tudom hogy nem ez a legnehezebb szak, de nekem az, volt olyan félévem, hogy reggel 8-tól este 8-ig bent voltam majdnem minden nap. Én nagyon komolyan veszem a tanulást, és tanár szeretnék majd lenni. Sokat tettem azért, hogy idáig eljuthassak.

Egész életemben próbáltam segíteni a szüleimet: szinte minden nap segítettem a házi munkában, főztem mostam, takarítottam. De soha nem volt nekik elég, soha nem köszönték meg, mert szerintük ez így van rendjén, és ez még korrekt is, hiszen ők tartanak el, de szinte minden hónapban volt egy orbitális veszekedés, hogy én milyen lusta vagyok (ebbe gyakran beleérthető egy két pofon és az asztal rámborítása) ... 20 éves korom előtt is dolgoztam, viszont nem suli közben, csak nyáron. De miután felvettek az egyetemre, inkább elmentem dolgozni, iskola mellett, mert el szeretnék költözni minél előbb hisz semmi sem jó nekik, már nem bírom tovább a folyamatos bántalmazást. Úgy gondolom, 12 óra munka után (pultozom, 8 órában éjszaka, majd a pultosok takarítják ki az egész kocsmát) nekem olyan nagy nehézséget jelentene elvegezni a ház körül a teendőket. Bejárós vagyok az egyetemre, de a rezsin kívül már mindent magamnak fizetek: kaja telo számla, utazás, tankönyvek, jegyzet stb.. Egyáltalán nem támogatnak az egyetemen se, nem hogy anyagilag, lelkileg se.. Egyáltalán nem érzem magam lustának. A korombeli egyetemisták nem is dolgoznak, ahogy észrebettem. Csak nagyjából elmegy 25 k összesen egy hónapban úgy hogy semmi másra nem költök, csak amire kell. 2 éve dolgozok, de még mindig nem telik albira és ebbe már beleőrülök. Suli közben még nehezebb mert akkor kB tényleg semmi szabadidőm. Tanulok dolgozok kB ebből áll az életem.

Na már most, a munkahelyen megismerkedtem egy fiúval, akivel fel éve együtt járunk. (most 22 vagyok) Már másfél éve ismertem, amikor összejöttem vele. Apámnak nem volt szimpatikus, csak azért mert kövér :D minden más embernek körülöttem szimpatikus a barátom, azt mondják össze illunk, de apámnak emiatt nem trtszik. Ezért nem engedi hogy nálunk legyünk így a legtöbb időt a barátoméknál töltjük, valamint most nyáron többet dolgozok, és mellette különórákat is vállalok. Tehát keveset vagyok otthon. Suli időben nem tudom hogy egyáltalán látjuk e egymást.

Ezért akkora balhe lett tegnap, hogy apám kB ki akart tagadni. Azt mondta öt nem érdekli mi van velem, koltozzek akkor a baratomhoz, innen takarodjak. Oldajam meg az életem, úgy ahogy akarom... Ui : semmit nem lehet megbeszélni velük mert 1. Isznak 2. Akármit mondok megse hallják, mintha a falnak beszélnék, de amúgy is tok mindegy mert egész életemben én voltam a hülye és az én,,fejemben kellett rendet tenni"

Szerintetek jogos? Más család is ilyen?