Jót akarsz a gyerekednek, de magaddal tolsz ki?

Teljesen más lesz ha 20 éves lesz a gyerek. Most még el sem tudod képzelni.

Persze hiányozni fog, aggódni fogsz. De majd örömmel látod az önállósodását.

Kicsit kettős érzés. De jó.

Nekem is még 6-8 évesek a gyerekeim, de én ha eljön a kirepülés ideje, és beindul a felnött életük nagyon fogok örülni.

Nekünk a férjemmel nagyon jó házasságunk van, több idönk lesz egymásra, a hobbiainkra. Több pénzünk lesz utazgatni.

Mi egy rakat dolgot tudunk majd a gyerekek nélkül is csinálni.

Persze minden látogatásuknak örülni fogunk, és mindenképpen az lenne a legjobb ha nagyon közelben maradnának. De ha az élet nekik mást hoz, hát akkor én megyek hozzájuk látogatóba.

Èn külföldön élek, de szülei évente 3-5x látják az unokákat még így 1000km távlatbol is. Ök is és mi is megyünk a másikhoz.

Anyám sokszor azt mondja, hogy az öcsémet aki a szomszéd faluban lakik kevesebbet tud róla mint rólunk akik 1000km-re laknak...

Nem kell kitolnod magaddal: úgy normális, ha magaddal is ugyanolyan jóban vagy, mint a gyerekekkel, és úgy hozzátok majd meg a nagy döntéseket (hogy mikor ki hova költözzön, meg hasonlók), hogy az ne csak egyvalakinek, hanem az egész családnak a lehető legjobb legyen. Otthon is hagyhatod őket önállósodni, akkor nem lesz rá szükség, hogy menekülőre fogják, amikor már nagykorúak lesznek. Hiszen egy önálló ember nem attól önálló, hogy 18 éves korától üres lakásba érkezik haza, és ahelyett, hogy spórolna, lakbérre költi a pénzét.

De nyugi, úgy van kitalálva az egész, hogy a hatéves meg a kirepülő kor között ott a kamaszkor, ami majd meghozza a kedvedet ahhoz, hogy elengedd őket. ;-)

Egyébként teljesen megértelek. Annyit tehetsz, hogy úgy neveled őket, hogy többre tudják értékelni a szeretteikkel töltött időt, mint az anyagiakat, és akkor remélhetőleg nem fognak hátat fordítani a hazájuknak se, meg a családjuknak se valami külföldi mézesmadzag miatt, hanem a közeledben lesznek akkor is, amikor már saját gyerekeik lesznek. Sokan élnek így ma is, csak ezt nem szokás olyan nagy dobra verni, mint azt, amikor valakinek annyira bejött a külföld, hogy vissza se néz.

Én a gyerek oldalról tudok véleményt mondani.

14 évesen beköltöztem egy kollégiumba. Nem mintha nem lett volna gimi a városban, de a megfelelő középiskolát 80km-rel távolabb találtuk meg. A szüleimnek nem volt könnyű, de azt akarták, hogy jó legyen nekem. Jó döntés volt. Azóta sem költöztem haza. Így, közel a 40-hez azt mondhatom, hogy örülök, hogy ilyen hamar önálló lettem. A szüleimmel napi szinten beszélek telefonon, de személyesen csak 1-2 havonta találkozunk. Ma is azt mondják, hogy nagyon hiányzom nekik, de örülnek, hogy boldogulok az életben.

Sok kortársam, aki közel lakik a szüleihez, igényli a segítséget. Nekik természetes, hogy az anyukájuk főz rájuk felnőttként is, egy ismerősöm anyukája még takarít is alkalomadtán nála. Nekem magamnak kell gondoskodnom magamról és a családomról. Bármit megoldok egyedül. Hiszem, hogy a problémamegoldó képességem és a talpraesettségem abból fakad, hogy ennyire hamar önállósodtam.

Még van időd felkészülni arra, hogy elengedd a gyerekeid kezét, de hidd el úgy teszel nekik a legjobbat, ha önállóságra neveled őket, mert csak úgy lesznek magukról gondoskodni képes emberek. Márpedig ez a cél. Nem pedig az, hogy magad mellett tartsd őket. De mivel a gyerekeid még kicsik, van időd. Lényeg, hogy élvezd ki a gyerekeiddel töltött időt és légy ott nekik, amikor szükségük van rád.

"az a normális ha a gyerekek minél előbb elköltöznek otthonról"

Nem feltétlenül az a normális hozzáállás hogy húzzon a gyerek minél hamarabb amerre lát. Ez inkább élethelyzet és szülő-gyerek kapcsolat függő.

"A gyerek ha külön költözik onnantól kezdve hanyagolva vannak a szülők, fontosabb a párkapcsolat, munka, közös élet."

Ez lenne az élet rendje. Nem a szülő van "hanyagolva" egyszerűen felnőtt ember már nem gyerek, másak lesznek a prioritásai, más a napirendje, ismerősi köre. Én szeretem anyámat, de személy szerint megőrülnék, ha minden nap találkozni kellene. Vagy a hétvégéim csak a szabad napjaim, szeretem magamra fordítani, a hobbijaimra, kirándulok, túrázok, kimozdulok, kell egy kis egyedüllét is. Nem állhat minden hétvége abból, hogy kuksolok otthon a szülői házban.

Szerencsére mióta van autóm, tudok villám látogatásokat tenni. Reggel megyek, délután jövök, otthon vagyok pár órát és kész. Persze anyám folyton mondja, hogy "már mész is" meg hogy maradhatnék. De 30 évesen egyszerűen agyonver az unalom otthon.

Szerintem rossz az, ha a szülő a gyerekében keresi a boldogságot és ezért akarja magához láncolni. Olyan mint a kapcsolat függőség. Persze egy 6 évesnél érthető, hogy a gyerek a mindene. De felnőttként fel kell találnia magát egyedül is, megtalálni azt amit szeret csinálni, kikapcsolja.

Minden hétvégén haza várnád őket.

De nekik már az nem lesz haza. Ők akkor már tőled mennek haza oda, ahol laknak. Nekem jó a kapcsolatom a szüleimmel, anyóssal is jó volt, amíg élt, de nem látogattuk minden hétvégén.

Úgy gondolod, ha nem is látod őket minden nap, péntek délutántól vasárnap estig újra a gyerekszobában lesznek? Ez azért elég beteges