Az introvertált gyerek miért ér kevesebbet?
Nekem a szüleim mindketten beszédesebbek, nyitottabbak, szeretik a társaságot. A húgom is ilyen lett. Ha rokonhoz mentünk, akkor is, ha még nem ismerte, rögtön elkezdett magáról beszélni, hogy tudja-e a néni, hogy neki van otthon kiskutyája?, és a bácsinak hol az unokái, lehet velük játszani? meg ilyenek.
Szóval már 3-4 évesen mindenkinek mesélte, mije van, és mindenkivel játszani akart, ha ismerte, ha nem.
Én mindig csendesebb voltam, az a fajta, aki akkor felel, ha kérdezik, a nekem érdekes beszélgetésekbe szerettem csak bekapcsolódni, és kellett egy kis idő, még idegenek előtt fel tudtam oldódni.
A szüleim meg mindig mentegetőztek, hogy "Nem buta a gyerek, ne tessék azt gondolni, hiszen az iskolában is kitűnő, kicsit mulya, de majd kinövi".
Mindezt azért, mert nem érdekelt az idegenek kutyája, macskája, unokája. Ha meg abba akartam bekapcsolódni, amit a felnőttek beszélgettek, történelem, politika, vagy akár egy film vagy színdarab, amit láttak, mindig megkaptam, "Nem kérdeztük a véleményed", "Nem rád tartozik", "Gyereknek ne járjon a szája, ha felnőttek beszélgetnek".
Iskolában is mindig mentegetőzni járt anyukám a szülői értekezletre, hogy Nem fenyítjük a gyereket, nem azért ilyen csendes, otthon is ilyen."
Egyedül a keresztmamám mondta mindig, hogy ne bánják a szüleim, nem betegség, ha csendes. Illetve hogy "Olyan komoly ez a gyerek, kisfelnőtt".
Felnőttkoromra se lettem másmilyen, jobban szeretek egyedül lenni, mint társásgban. Ha érdekel a téma, szívesen kezdeményezek beszélgetést, de idegenek közt kell az a kis idő a feloldódáshoz, és nem szeretek én lenni a hangadó.
De nem csak a szüleim korosztálya, de az enyém se ért meg.
Egyetemen is volt, aki azért ült mellém, mert "Olyan magányosnak látszol, aki sose beszél senkivel".
És nem értette az illető, mikor mondtam, a csoporttársam, akivel eddig ültem, idén nem vette fel az órát, és nem akartam mással ülni, mert vele szerettem. Szerinte édesmindegy kéne legyen, ki kivel ül, csak ne egyedül, egyedül mindenkinek rossz.
válasza:"én velem is ez van, csöndes vagyok, ezért azt hiszi nem akarok barátkozni,de ha oda megyek beszélgetni néznek mint a moziban, hogy" ez meg mit akar" Plusz olyan a szemöldököm, mintha mindig morcos lennék, ezért azt hiszik dühös vagyok :D egyszer meg is kérdezték, "dühös vagy", mire én csak akkor vettem észre hogy ott áll mellettem."
Mintha csak én lennék.
Már gyerekként azt láttam, hogy velem "nem tudnak mit kezdeni" az emberek. Akár felnőtt, akár gyerek, akár tanár. ÉS ez így van a mai napig. Sok emberrel szívesen beszélnék, de egyszerűen látom, hogy nem is akarnak nyitni felém és totál közömbösek. Bezzeg öcsém a pajkos, barátkozó, aranyos kisgyerek, mindenki kedvelte azonnal.
Igaz nálam az introvertáltság felesleges unalmas dumával is párosul. Azt vettem észre, hogy ha beszélek sem érdeklek senkit. Ezért igyekszem csendben maradni, megtartani a gondolataimat magamnak. A vicc az, hogy mások is pont ugyanazokról a baromi unalmas témákról beszélnek. Mégis megvan a szimpátia ami felülír mindent.
válasza:A szüleid tehetnek róla. Nagyon hasonlít az eseted az enyémre.
Én alapból extrovertáltnak születtem, de a családomnak hála teljesen introvertált lettem, mire elkezdtem iskolába járni. A szüleik elmondása szerint 2-3 évesen még életvidám, jókedvű gyerek voltam, 5 éves koromra meg olyan "komoly" lettem. (Kis híján képen röhögtem őket, amikor az "édes lányom, olyan szinten meg voltál félemlítve és alázva, hogy megszólalni se mertél"-t ilyen egyszerűen megfogalmazták azzal, hogy "komoly lettem".)
Azért történt ez, mert 3 éves korom körül több trauma is ért (ezeket most nem fogom részletezni, de több konkrét eseményre is emlékszem, és amire emlékszem az valószínűleg csak a töredéke annak, ami történt akkoriban), amit nem tudtam feldolgozni, mert a szüleim pont lesz,rták, hogy mit gondolok/érzek. Nyilván feltűnt nekik, hogy az alapból normális gyerekük olyan szinten zárkózottá vált 2 év alatt, hogy soha senkihez nem beszél, mégse tettek semmit. Folyton szorongtam, aminek szintén elég nyilvánvaló jelei voltak, de ezeket is figyelmen kívül hagyták. Egész gyerekkoromban egyelhagyatott mostohagyereknek éreztem magamat, mert úgy is bántak velem. A saját szüleim mellett nem éreztem magam biztonságban, ezért más emberek mellett se mertem nyitottnak lenni, mert azt tanultam meg, hogy nekem kussban kell lennem.
Szerintem veled is hasonló történt, kérdező. Még ha konkrét eseményekre nem is emlékszel, valószínű, hogy veled is az történt, hogy beléd nevelték ezt a viselkedési formát.
válasza:Olyan magányosnak látszol, aki sose beszél senkivel".
És nem értette az illető, mikor mondtam, a csoporttársam, akivel eddig ültem, idén nem vette fel az órát, és nem akartam mással ülni, mert vele szerettem.
Szóval valaki odamegy ismerkedni, te meg elhajtottad...Aztán meg kérdezősködsz hogy mi a baj. Érdekes.
De jó h mindenki leugatja a kérdezőt.
Egy introvertált semmivel sem rosszabb, mint egy extrovertált. Nem kell minden ilyen hülyeséget elhinni h aki beszédesebb, az bátrabb meg ilyenek.
Azokkal van a baj, akik vegzálják a másikat h miért olyan amilyen satöbbi. Mint ahogy ebben a topicban is páran ezt teszik, tisztelet a kivételnek.
válasza:Nem érsz kevesebbet! Sőtt!
Én is introvertált vagyok, elfogadtam, gyerekként talán nehezebb volt, mára elfogadtam. Örülök hogy olyan vagyok amilyen. Nyilván vannak hátrányai is, de összességében ha lehetne változni, nem akarnék!
F36
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!