54 éves egyedülálló nő vagyok. Két gyermeket neveltem fel egyedül. A lányom 28 éves, a fiam 24. Elfogadhatatlan számomra a kapcsolatom a lányommal. És nem tudom, hogy oldjam meg?

A lányom messze él tőlem. De napi szinten kommunikálunk. Ha problémája van. Hív. Meghallgatom, igyekszem tanácsot adni. Része vagyok az életének, és ennek nagyon örülök. A bajok akkor jönnek ki, ha valamilyen problémám van vele, ha bánt amit csinál. Olyankor egy állatként néz rám. Szid, elmond mindennek. Megbélyegez. És ebben a képben nem ismerek magamra. Tudom, hogy van alapja haragudni rám. Nagyon nehéz volt teljesen egyedül felnevelni őket. Minden nap imádkoztam, hogy képes legyek végigcsinálni a napot, ellátni a feladataimat. 23 évig fáradt , kimerült voltam, sokszor ideges és türelmetlen. Kicsi korában bántottam őt szóval és fizikailag is főleg, mikor nem akart aludni, vagy éjszaka felkelt. De mindig mellette álltam, mindent megtettem érte. Fizikailag, és lelkileg is. Életrevaló, sikeres nő lett. Örülök neki, és büszke is lennék. Mégis valahogy az jön le nekem, hogy az ő szemében csak a bántások vagyok én. Mintha csak azt kapta volna tőlem. A törődés, szeretet, védelem , ami igenis napjaim 99%-át tette ki elfelejtődött. Teljesen nekik adtam 23 évemet. És most nincs családom. Persze, ha szükség van rám, akkor vagyok. Ha nekem van problémám, akkor fizessek a bűneimért. És most már olyan furcsa kettős érzés van bennem, ha hív, hogy örülök, hogy hívott, de tudom, hogy valójában nem tisztel, és ha bármikor problémát jelentenék elfordul tőlem, megtagad, szörnyetegnek bélyegez. És én ezt nem érzem igazságosnak. Erősen gondolkodom azon, hogy megszakítom vele a kapcsolatomat. A fiam nem bánt, csak egyszerűen nem törődik velem. De friss kapcsolatban él , és szerintem most a saját életükre koncentrálnak. Tudom, hogy a fiataloknak a saját életüket kell élniük. Csak a bántás, a megbélyegzés az amit nem értek.