Miért van az, hogy sok szülő semennyire sem ismeri a saját gyermekét?

Azért esetek és esetek között különbséget tennék. Van, amikor összesen annyi a "difi", hogy hát kirepült a gyerek, gondolom, nem is napi szinten fecserésznek, nyilván nem tudnak minden apró dolgáról, ami megváltozik az ízlésében, és ha mondjuk nem tudják, hogy a kedvenc énekese már nem Shakira, mint az előző 15 évben, hanem 2 éve Rihanna, na bumm, nem lehet mindenről kifaggatni a gyereket.

Az viszont már a neccesebb rész, amikor tényleg egyáltalán nem ismerik a gyerekük alapvető jellemvonásait SEM. Sajnos ez nem ritka dolog, pl. a szüleim is ilyenek. Ez akkor szokott sztem lenni, amikor alapvetően kommunikálni képtelen, önző és szülőnek nem alkalmas emberek vállalnak gyereket... tipikusan azok az esetek, amikor vki azért vállal gyereket, mert az az élet rendje/úgy illik, vagy hogy legyen, aki kimossa a kakiból 80éves korában, vagy hogy uralkodhasson vki felett... nem azért, mert akarná, élvezné, alkalmas lenne szülőnek.

Szüleim pl. egymással szemben is ilyenek. Sztem 30as éveikben bepánikoltak, az első viszonylag szimpatikus emberrel összejöttek és gyorsan szültek 2 gyereket. De pl. 31 évnyi házasság után pl. anyám röhögve mondja, hogy egy csokit nem képes megnevezni, amit apukám szeret. Na, ez azért mutatja, hogy velünk hogy állnak :D.

Most az egy dolog, hogy egyszer megemlített dolgokra nem emékeznek, de olyanokra sem, amiket nagyon határozottan elmondtuk nekik olyan szöveggel, hogy "ez most nagyon fontos, kérlek, hallgass meg", sem olyan dolgokra, amiket tuti, hogy legalább 40szer megemlítettem (pl. bedöglött a régi fényképezőgépem, megemlítettem legalább 7x, és később megkérdezte, x értékben mit szeretnék karácsonyra. Mondom: új fényképezőt. Erre: Miért, a régivel mi a baj?... ilyen szinten kb. Vagy pl. nem tudják, ki a kedvenc színészem, pedig elég sokszor elmondtam). A másik, amit észreveszek rajtuk meg másokon is, hogy felszínes dolgokból ítélik meg a saját legközelebbi rokonaikat is, és a saját teóriáikat megkérdőjelezhetetlen tényként raktározzák el. Na ilyenkor van, hogy elcsodálkoznak. Pl. nekem a barátaimmal sosem volt szerencsém, mert a legtöbb piti dolgokon megsértődött, vagy elhanyagolt egy pasi/másik barátnő miatt vagy kihasznált... ők csak azt látták, hogy 3 kapcsolatom megromlott. Plusz otthon voltak zűrök... erre nekik egyértelmű volt, hogy azért szakadtak meg a kapcsolatok, mert én egy elviselhetetlen kis genyó voltam. Aztán csodálkoznak, amikor egy másik barátom elmondta nekik, mennyire odaadó és aranyos vagyok velük :D. Hát igen, van ilyen.

Ezek szerint nekem szerencsém van. Az én anyukám nagyon haladó szellemű és nyitott volt, odafigyelt rám, pedig ő 1950-es születésű, tehát nem mai csirke. :-)

Én is ilyen vagyok, sőt ez még inkább szükséges, mert az én gyerekem autista, tehát nekem teljesen el kell őt fogadnom, ismernem, támogatnom, hiszen senki más nem fog érte soha kiállni, és ő maga....hát, az érdekes lesz,amikor felnő. De az ember szülőként próbálkozik. Mindenki így van vele, aztán ki meddig jut el, vele hogy bántak, az is nagyon befolyásoló dolog.

Más: a szülő szeretné mindazt megadni a gyerekének, ami az ő életéből kimaradt, az ő álma volt anno. És nincs is ebben semmi rossz, hiszen mindenki úgy képzeli, hogy ezek a legjobb dolgok a világon. De csak nekünk azok, és ezen sok szülő (meg úgy általában: ember) nem tud túllépni.

Mondok rá példát. Nekem kis koromban kimaradt a két álmom: a zongora és a balett. (kamasz koromban kezdetem el próbálkozni a balettel, amikor már egyedül el tudtam járni, de már késő volt)Evidens, hogy mindig úgy képzeltem, ha lányom lesz milyen jó lesz neki, mert én bizony beíratom majd minden ilyenre, hiszen nincs is ennél jobb. És barbie babám sem volt gyerekkoromban, mert szegények voltunk, de bezzeg majd az én lányomnak lesz és együtt varrunk rájuk ruhákat stb

Nos....mint írtam,a lányom autista és extrém módon fiús. Őt ki lehetne kergetni a világból a balettel és klasszikus zenével. Neki a küzdősport a menő, meg a lövészet és a basszusgitár az egyetlen szóba jöhető hangszer. Babát pedig soha nem tűrt meg a közelében. Nem cirkuszoltam, nem játszottam a sértődöttet, elfogadtam. De néha azon kapom magam hogy sajnálom érte, hogy nem tudja, miből marad ki. De mégis miből? Az ő világa nem az én világom, csak ezt nehéz néha feldolgozni. Mert jót akarunk adni, de az nem mindig jó annak aki kapja. Ezért szülőként is tudatosnak kell lenni folyton, hogy azt adjuk a gyereknek amire valóban szüksége van, ami kell neki, ami jó neki. És nem nekünk. És ne hasonlítgassuk, ne másokhoz viszonyítsuk a gyerek milyenségét. De a szülők ezt sokszor elfelejtik. Ahogyan a nagyszülők, tanárok, testvérek, sőt a férjek és feleségek is. Mert könnyebb a saját nézőpontunkból szemlélni a világot, mint folyamatosan empátiát gyakorolni. Pedig ez lenne a jó út, csak hát nehéz....de kívánom mindenkinek hogy ez sikerüljön. Szülőknek és gyerekeknek is egyaránt.

A 7-es válaszoló írta le először a kulcsmondatot. A gyerek sem ismeri a szülőt.

Saját példámat írom le: Anyám 25 évesen szült meg engem az 5 éves bátyám mellé. Gyerekes volt, makacs. Ő akkor is egyedül nevel minket, elköltözik, nem kér az anyja segítségéből. Sodródtunk rengeteg nevelőapa között, voltunk fent, lent de anyám mellett sosem.

Kisgyerekként te vagy a világ közepe, akkor is ha nincs mit egyél, és nincs tiszta ruhád, sem játékod. Így folyamatosan anyádat nyaggatod. A szemében akarod látni magadat, hogy milyen ember vagy, hogy milyen leszel majd. Én is ezt csináltam és a tükör abból állt, hogy el lettem utasítva, megalázva, néha megverve.

Szóval gyerekként önző vagy és magadat akarod megismerni-megismertetni. Ha ez nem jön össze akkor ott marad egy örök dac a szülő iránt.

Később talán lesz igényed hogy megismerd őt, de valószínűbb hogy örök fal lesz köztetek.

Mi is így vagyunk. Belesüppedtünk a mindennapokba. Én kezdem érteni ki vagyok, de pár felszínes tulajdonságon kívül többet nem tudunk a másikról.