Utólag nektek is semmiségnek tűnik, hogy hogyan lecsesztek a jegyekért anno?

Nekem azt mondta Anyukám, hogy nem neki tanulok, hanem magamnak. Ha annak ellenére kaptam rossz jegyet, hogy próbálkoztam, akkor azzal vígasztalt, hogy a tudást akkor sem vehetik el tőlem, ha rossz jegyet adnak,meg hogy majd kijavítom. Ha azért csúszott be rossz jegy, mert lusta voltam tanulni, akkor szomorú volt, ami nagyon rossz érzés volt. Olyankor mindig gyorsan kijavítottam, és csak akkor mutattam meg a jegyeket.

A házi is az én gondom volt. Ha megcsináltam okés, ha nem, az én bajom.

Szerintem ez jobb módszer volt mint a folyamatos csesztetés.

A gimi utolsó évében csak matekból volt 4esem,szóval az eredmény se lett sokkal rosszabb.

Nem voltam jó tanuló, olyan közepes.Sose bántottak.Igaz nincs diplomám, de három szakmám van, 19 éves koromtól dolgozom.

Gyerekeimtől se várom el a kitűnőt.Persze az 1es 2esért haragszom mert tudom, hogy attól többre képesek.

De pl. fiam érettségi évében egy matek órán 6 1est kapott.A 28 fős osztályból 16an álltak bukásra.Ez a tanárt minősíti nem a gyerekeket.

A túl nagy elvárás tönkre tejeti a gyerekkort.Persze mondhatja a szülő, hogy a jövője miatt teszi...csak általában ezek a gyerekek a jövőben elmenekülnek otthonról és évente párszor mennek haza muszájból.Lehet, hogy diplomás jó állással csak közben ki nem állhatja a szüleit.

Azok csak számok. Anno engem is sokkoltak vele. Valóban nem voltam és nem is vagyok szorgalmas, nem vagyok ambíciózus. Mert minek is. Fiatalon is inkább haverokkal voltam, vagy csináltam azt, amit szerettem. Vihettem volna többre is, de minek? Taxis lettem, diplomával. A diplomát megszerezni nem volt nagy kunszt, magasra jutni vele már igényel törtető hajlamot, na az meg nincs. Valahogy nekem jobb az, hogy ha találkozom régi haverokkal, akiket esetleg évek óta nem láttam, akkor mondják, hogy még 30-on túp is ugyanaz a 16 éves hülyegyerek vagyok, aki voltam. Meg amikor egy fiatal utasom mondta, hogy a fél karját adta volna érte, ha ilyen apja van, mint én. Élvezem, játszom az életet, ennyi.

A suliban a jegyek meg tényleg CSAK számok, semmi több. "Nagytudású" tanárok tantárgyanként elvárja mindegyik, hogy az ő tantárgyából brillírozzál, míg ha teszem azt, egy magyartanárt kérdezel a fizikáról, hát...a seggem jobb választ fog adni. Ezzel csak arra célzok, hogy a diáktól mindegyik elvárja a maxot, meg a tájékozottságot, legyen rálátásod mindenre, de egyik sem lát tovább a saját témájánál. A szülők sokszor dettó. Elvárják a maxot, két okból:

1. Ha neki sikerült, mert teszem azt jól teljesített a suliban, és ebből profitált is később (ami ma már nem jellemző), akkor neked miért ne menne...

2. Neki nem jött össze, na majd neked

Ezekkel a bajok:

1. eset: én nem te vagyok bakker, miért járjam azt az utat, amit te jártál...? Közel se biztos, hogy engem is az tesz boldoggá ami a szüleimet

2. eset: a saját be nem teljesült vágyaidat ne velem akard beteljesíteni, az elcseszett életedet ne rajtam keresztül akard kompenzálni

Szummázva: azok csak számok, még ha addig eljutsz, akkor a diplomádban se nézi senki, hogy 2-es vagy 5-ös, van és kész. Ugyanakkor a fősulin érdemes jó jegyeket szerezni, mert ott nem csak vállveregetés, meg egy "gratulálunk az évfolyamelsőbek" oklevél jár étte, hanem ösztöndíj, effektív pénz, és/vagy tanulmányok támogatása, ami terhet vesz le rólad és/vagy a szüleidről. Én úgy voltam a fősulin szinte végig 4-es, 5-ös, hogy a tantárgyak 80%-a még a legkevésbé sem érdekelt, illetve előtte a gimnázium 4 éve egy kínszenvedés volt, vagy félévkor, vagy év végén buktam legalább egy tárgyból. Akkor zavart, de ma már szánalommal nézek akkori önmagamra, hogy egyáltalán foglalkoztam a dologgal. És miért foglalkoztam vele? Mert nekem is bebeszélték a szülők, ahogy a gyerekek nagy részének bebeszélik, hogy ha nem tanulsz, senki nem leszel, ezek a jegyek határozzák meg az életedet, stb stb. Hát a büdös lóf@$zt. Sokra mész a klasszikus értelmében vett "sikeres élettel", ha a túlfeszített diákévek hatására egy idegroncsként állsz a diplomaosztón, és huszonpárévesen úgy indulsz neki a "nagybetűs életnek", hogy már az egészet a pokolba kívánod, és rájössz, hogy az egész fiatalságodat arra a szaros papírra áldoztad, amit éppen készülsz átvenni. Ha nyomhatnêk az életemen egy "reset" gombot, akkor homlokegyenest máshogy élnék, legfőként a szülői elvárásokat jó magasról leszarva, és a saját preferenciáim szerinti utat követve. Mert egy valaki azámít az életben, TE MAGAD. És amúgy is, annyiszor elhangzik a "nem nekünk tanulsz fiam" mondat. "De akkor mi a lóf@$zért azt tanuljam, és úgy, amit és ahogy ti azt elvárjátok fater?"

Én már akkor rájöttem, hogy semmiség.

Teljesen optimista voltam iskolás koromban is és most is az vagyok. Kaptam egy kettest? Legalább nem egyes lett

A szüleim eleinte próbáltak szigorúak lenni, ez gimiben kezdődött, és 3 évig tartott csak (6 osztályos gimibe jártam). Aztán rájöttek ők is, hogy felesleges jegyek miatt csesztetni engem, amik úgysem fognak számítani és senkit sem fog érdekelni, hogy 8-ban hármas volt a bioszom.

Inkább motiváltak a jó jegy szerzésre, és arra hogy azzal tudjak foglalkozni, ami valójában érdekel (informatika). Visszanézve, nagyon hálás vagyok nekik ezért.

Persze a három év "terror" alatt volt csomó eset, hogy elvették a telefonom, mert egyest kaptam, a gépemet, mert nem akartam menni évnyitóra stb. Főként a telefonommal zsaroltak. Aztán rájöttek, hogy nem az időt cseszem el telefonozáskor, hanem angolt tanulok rajta.

Most egyetemista vagyok, és a vizsgáim eredményét mindig elmondom. Ha kettes lett azt is, ha négyes azt is. Még mos is jobban izgulnak mint én értük :D

Rá jöttem arra is, hogy nincs abban semmi baj ha megbukok egy tárgyból egyetemen. Max felveszem újra.

Nekem ilyen a látásmódom ezzel kapcsolatban, mint mondtam, elég optimista vagyok. A párom ugyanezen a szakon van, ő ha hármast kap, már pánikol :D De mindig le tudom nyugtatni.

Ha majd a távoli jövőben lesz gyerekünk, és iskolás lesz, nem fogok tőle felesleges dolgokat elvárni.