Burokban nevelt gyermekek, milyen felnőtt lett belőleletek? Miért kell egy gyereket burokban nevelni?

Engem apám mindig nagyon lazán próbált nevelni, kicsit talán túl lazán is... 3 évesen már rendszeresen, heti szinten kivett az óvodából (igen, rögtön az első évben) és vitt moziba, állatkertbe, nagyon mély apa-fiú kapcsolat alakúlt ki közöttük már akkor. Volt, hogy csak simán átvitt a műhelyébe, csak hogy ott legyek vele. Mindezeket anyám tudta nélkül.

Heti 2-3 napot jártam oviba.

Bár az óvónők erről nem szóltak semmit anyámnak, nem nagyon érdekelte Őket, de 4-5 éves koromban tényleg érzékeltem a negatív hatást, furcsán kezdtem el viszonyulni a többi gyerekhez, nem játszottam és nem beszéltem velük.

Anyukám mindig is apukám tökéletes ellentéte volt.

Ez onnantól volt nagyon nagyon zavaró, mikortól, olyan 6 éves korom körül elváltak.

Az utolsó óvodai évem (7 évesen mentem elsőbe) szörnyű volt, nem bírtam hogy mindennap be kell menni, s hogy e mellett csak 2 hetente látom apukámat...

Nem tudtam egyszerűen barátkozni, s itt be kell látni, hogy ez főleg apukám nevelési módszere miatt volt így.

De anyukám nem hallgatta meg a problémáimat, mindig csak beküldött, de sosem foglalkozott azzal, hogy nem normális a leki állapotom.

Az óvónők már javasolták is neki, hogy látogassunk meg egy pszichológust, de anyám teljesen elítélte/elítéli a pszichológiát, szerinte áltudomány és "az ő fia nem bolond". Ő jobban tudja...

Onnantól kezdve, hogy iskolába kerültem kezdődött a "burokba zárt" szakasz.

Mivel apukám nem fizetett gyerektartást -helyette étterembe vitt minig amikor végre találkoztunk, meg biciklit és videójáték konzolokat vett nekem, amiket végül nem használhattam-, anyukám egyszerűen nem engette, hogy látogassam. Néhány havonta láttam egy fél napra, de volt egy időszak, mikor egy egész évig nem engedett hozzá, s Őt sem hozzánk.

Közben az iskolában nem vehettem részt semmilyen közösségi programon, annyit csinálhattam, hogy be mehettem az iskolába, meg otthon tanulhattam.

Komolyan semmi mást. Se tv, se videójáték se semmi.

Olvashattam esetleg...

13 éves koromban elvesztettem az apukámat, s a temetésére sem mehettem el!

Olyan rokonok is, mint például az anyai nagyszüleim akiknek se hozzám, se apukámhoz nem volt valódi közük, na még Ők is elmentek.

Felmerült, hogy apukám kutyája akit nagyon szerettem hozzánk kerülhet, de anyukám természetesen ebbe bele sem tudott gondolni...

Még középiskolás koromban is ilyen szigorúan mentek a dolgok, persze itt már magamtól megszegtem a szabályokat, amikor csak tudtam.

Ha egyszer-egyszer átmentem egy ismerősömhöz, akkor utána hazudtam, hogy tovább tartott valami a suliban, stb.

Most 20 évesen kollégimban élek és először vannak igazi barátaim.

Anyukámmal csak a lehető legminimálisabb szinten tervezem tartani a kapcsolatot továbbra is, csakúgy mint az elmúlt 2 évben...

Hiszem, ha úgy vesszük megfosztott több mint 10 évtől.

Annyi biztos, hogyha egyszer véletlenül szülő leszek, akkor minden véglettől, szélsőségtől távol fogom magam tartani, ami a nevelési módszereket illeti. Valamint előrébb fogom helyezni a gyerek érdekeit a saját egómnál.

Ingerszegény környezetben nőttem fel. Minden tiltva volt amit mások csináltak. Este 7 kötelező volt otthon lenni. Iskola, nyelvi különóra, úszás, sport, matekkorrepetálás. Barátok nulla, mert azok később is eljárnak mint este 7 . Veszélyes kinn a város Budapest igy otthon kell lenni. A szülők gondjait hallgatni és csendben remélni valaha lesz változás.

Zárkózott, befordulós, társaságban nehezen oldódó ember lettem. Koncerten soha nem voltam csak amolyan színházi koncerten, síelni nem tudok, fesztiválról hírből nem hallottam. Gyerekként egy felnőttet neveltek belőlem. Én is sok mindent bepotolnek, nem szeretnék gyereket csak kiélni mindazt amit megtagadták tőlem. Én is 26 vagyok.