A szüleim szerint szégyellnem kellene magam. Vajon ennek így is kell lennie?

Az életem nem alakult úgy ahogy én szerettem volna. Eleve autistának születtem, soha sehova nem tudtam beilleszkedni. Felnőttként sem jobb a helyzet. Egyszerűen érzem hogy akárhová megyek engem mindenütt lenéznek. Ezért sokszor én úgy érzem, hogy már én is kezdem utálni az embereket. Szinte sose voltak barátaim, csak olyanok akik kihasználtak. Akárhová mennék dolgozni én sehova se kellek. Csendes, visszahúzódó ember vagyok. Munkám eddig nem nagyon volt, volt már egy munkahelyem ahol szintén utáltak. Ezért félek őszintén megvallva még dolgozni is menni. Most tudom lesz olyan aki azt írja hogy biztos munkakerülő vagyok. De ahol élek ott nincs sok lehetőség. De a szüleim szerint ha elköltöznék, akkor se lenne jobb, mert biztos éhen halnék. Párkapcsolatom sem volt eddig. Anyám szerint elgondolkodhatnék azon miért utál mindenki. Ha megyek valahová anyámmal biztos kritizál valamiért, pl. miért sminkelem magam, ha senki se néz rám. Ha hazaérünk, akkor meg azt mondja, hogy ezért én se különb mint más, és hogy látom hogy rám se nézett senki, senkinek sem tetszem. Tovább tanulni se mentem, ,ezért azt mondták hogy úgy se tudnám kijárni, meg hogy együtt lakni se tudnék senkivel, mert én senkivel se tudok együtt élni.

Sokszor vagyok szomorú, még valamikor sírok is. Már öngyilkosságon is törtem a fejemet. L/25