Mi volt a legfájdalmasabb dolog, amit a szüleitek mondtak nektek/csináltak veletek?

Ráadásul ami szintén bánt, hogy gyakorlatilag semmit nem "tettek alám" ez által.

Látom a munkatársaimat, 40-50 évesen. Mind azért dolgozik, hogy a gyerekének jobb legyen, mert magának már mindent megteremtett. Ráadásul olyan munkakört látok, amiben a saját apám is legalább havi 3-500 ezreket összeszedhetett volna. Ehelyett gyakorlatilag 15-20 éven át csak segélyen élő alkoholista volt.

Gyakorlatilag anyám minimálbéres fizetéséből éltünk 3-an, mert apám elitta azt, amit segélyként kapott.

Ilyen szempontból elszomorít, hogy míg a legtöbb ismerősömnek autót, lakást tudtak venni 20-on éves korára, addig nálunk fel sem merülhetett a kérdés. Én ha dolgoztam is egyetem mellett, illetve a kezdeti években, akkor is örültem hogy ki tudok fizetni egy albérleti szobát és nagyjából nullára kijövök hónap végén.

És jelenleg ott vagyok, hogy csak az elmúlt pár év óta tudok aktívan keresni, 29 évesen viszont esélyem sincs saját lakásra. Gyakorlatilag csak az elmúlt 2 év az, amióta el tudtam indulni, konkrétan apám halála óta.

A halálával szó szerint éreztem, hogy felszabadulok. Mert hiába voltam 200+ km-re tőle, minden nap hallottam anyám, testvérem hangjából, hogy balhé van otthon. Minden nap éreztem a feszültséget, hallottam a háttérben a hangját. Pár havonta mentem haza, azokat is megbántam és úgy jöttem el mindig, hogy soha többet. Konkrétan átéltem azt, amit sokan meséltek, hogy hiába költöztek el az ország másik felébe, akkor is végigkísértette az életüket az alkoholista szülő.

Csak érdekesség, hogy a halála előtt szinte minden este vele álmodtam, hogy részeg, ordibál, felriadtam esténként. A halála után viszont szinte soha többet nem volt ilyen. Ha vele is álmodtam, akkor a józan, barátságos énje jött elő.

A halála után hónapokig úgy éreztem, hogy nem is tudok haragudni rá, nincs értelme haragudni egy halott emberre.

Jelenleg is csak néha borul el az agyam, és elgondolkozom a "mi lett volna ha" gondolattal. Mert ha nem ivott volna, akkor konkrétan jó apa lehetett volna és egy szerető, nyugodt családban nőttem volna fel, átlagos, vagy annál magasabb anyagi szinten.

De még azt is mondom, leszarom magasról az anyagi szintet, csak ne lennék ennyire elb..szott lelkileg.

Mikor véletlenül meghallottam, hogy apám a húgomnak mondja, hogy "csak olyan ne legyél, mint x(én)". Még csak 10-12 éves voltam, de már akkor sem értettem, hogy miért én vagyok az "elrettentő példa", mikor kitűnő tanuló voltam, nem csavarogtam, ugyanazzal a 2-3 emberrel barátkoztam egész suli alatt, akiket a szüleim is ismertek, nem "pasiztam" soha (azóta sem), otthon segítettem, már amennyire egy 10-12 éves gyerek segíteni tud. Soha semmi okot nem adtam rá, hogy ezt gondolja rólam. Azóta már 21 éves orvostanhallgató vagyok, de a mai napig nem értem és xarul esik, hogy tudom, hogy azóta is ugyanígy viszonyul hozzám.

Mikor első félévben egy(!!) vizsgám nem sikerült elsőre (amúgy minden más igen). Megpróbálhattam volna újra vagy végső esetben felvehettem volna következő félévben is azt a tárgyat, nem csúsztam volna miatta. Erre a támogatás, a "semmi baj, majd jobban felkészülsz és megpróbálod újra" helyett azt kaptam, hogy xart sem érek, semmi nem lesz belőlem, takarodjak el pénztárosnak, feleslegesen költötték rám a pénzt, úgy csináltak, mintha kirúgtak volna az egyetemről. A következő nap már állást kerestek nekem. Mondanom sem kell, hogy azóta ritkábban járok haza.

"akkor sem értettem, hogy miért én vagyok az "elrettentő példa""

Nálam ugyanez ment. Már kisgyerekként el voltam könyvelve lustának, aki soha nem segít. Már kisgyerekként megmondta apám, hogy soha semmire nem fogom vinni.

Alap mondása az volt, hogy "Tanulj fiam, mert te dolgozni sosem fogsz". Ezzel sikerült olyan gátlásokat belém nevelni, hogy a mai napig örökké alábecsülöm a munkám és a saját képességeim.

Nálunk mindig öcsém volt a favorit. Ő mindig segített, ő mindig tökéletes volt. Az is sértő volt, hogy akármikor átmentem nagyszüleimhez, első kérdésük az volt, hol van öcsém, mit csinál, miért nem jött ő is. Az le volt szarva, hogy engem hetek óta nem láttak...

Az egyetemi időszakot életem nagy félresiklásának tekintem. Egyrészt soha nem kaptam én se egy jó szót. Ha "buktam" azt úgy híresztelte, mintha a világ dőlt volna össze, meg mi az, hogy megbukok. Persze magyarázhattam ezt egy olyan embernek, aki anno szakiskolát végzett, azon is úgy rugdosták át.

Igazából az egész egyetem katasztrófa volt számomra. Alapból építész kar, még a tanárok is azt nevelték belénk, hogy "úgyse lesz munkátok". Még olyan ismerőseim is félbehagyták, akiket amúgy támogatott a család. Nálam még ez sem volt. Sajnos alapból úgy éltem meg az egészet, hogy "muszáj megcsinálnom", mert ha feladom, akkor beigazolódik amit apám 20+ éven át ültetett belém, hogy egy szar vagyok. Kényszerből, magam kényszerítésére csináltam, mert nem akartam "szar" lenni.

Apám halála után hagytam ott a francba az egészet, azóta sem diplomáztam le. Azóta vagyok kereső, relatív boldog ember.

Az sem segített, hogy egyetem alatt szinte ellenem fordult a család, még inkább öcsém volt a tökéletes. Én meg a fekete bárány, aki délig alszik, este meg hajnalig gépezik, és amúgy sem segít otthon, mert csak gépezik egész nap. Mert hiába mondtam, hogy mit tanulok, mit csinálok éppen CAD programban, az csak "játék". hiszen a munka az csakis a kétkezi robotolás lehet apámnak. Akkor fordult a kocka, mikor öcsém is egyetemre került, majd 1 év után kibukott és félbe is hagyta. Akkor változott jóra a kapcsolatunk, mert átélte, milyen egy nehéz szak.

Amúgy itt egy cikk, ami elég jól leírja a bennem is "fellelhető" problémákat:

[link]

Amúgy ami számomra még bántó, az ahogy anyám kezeli a mai napig a helyzetemet.

Például ma szóba került telefonbeszélgetés közben, hogy megint túlagyalok mindent és nem vagyok képes az önértékelési problémáimon túllépni.

Erre megkérdezte anyám, hogy de miért nem? Én megemlítettem hogy hát talán nem tett jót nekem az, hogy 20-on évig azt hallgattam mekkora szar vagyok.

Erre anyám válasza az volt, hogy már elég régóta elkerültem otthonról, meg hogy "van aki alapból ilyen természetű". Itt majdnem kinyomtam szó nélkül a telefont.

Nem célom magamat sajnáltatni. Másrészt az én gondolkodásmódom is az, hogy felnőtt ember vagyok, túl kell lépnem a problémáimon. Mert ezt teszi egy normális ember.

De ettől még fáj az, hogy azt mondják "ilyen vagyok" "ilyen a természetem". Mintha azt mondanád egy gulágról visszatért emberre, akit megtörtek, megkínoztak, hogy "hát ő ilyen volt eddig is". Holott ez egyszerűen nem igaz. És ez háborít fel, hogy lassan 30 évesen még mindig a saját démonaimmal, saját gátlásaimmal küzdök. És nem azért mert "ilyen vagyok" hanem azért, mert szar környezetben nőttem fel.

Ez az egyik legborzalmasabb az alkoholista szülőben, hogy senki nem benne, hanem benned keresik a hibát.

Apám mestere volt a manipulációnak, mindig én voltam a fura, csendes, hazudós gyerek, ő meg játszotta a tökéletes apa figurát. Ha kikeltem magamból a sok megaláztatáskor, akkor is úgy volt beállítva, hogy én vagyok a problémás, "hibás" gyerek. Ráadásul az összes ismerős, rokon, bárki aki tudta mi folyik nálunk úgy volt vele, ahogy általában az alkoholisták családjával. Nem az én családom, nem az én problémám. Mert ugye ami családon belül történik, azt oldja meg mindenki családon belül.

És egyszerűen fáj az, hogy ennyi idő és apám halála után is még mindig én vagyok a hibás.

Nem akarom sajnáltatni magam senkivel. Nem akarok ujjal mutogatni, hibáztatni, nem akarok a saját önsajnáltatásomban fetrengeni. De azt sem tartom normális dolognak, hogy az összes szar, amit a pofámba kaptam életem 3/4-ed részében az le van tudva azzal, hogy én vagyok a szar, mert "ilyen vagyok".

Valahol a legfájdalmasabb az, hogy itt, egy névtelen oldalon kell kibeszéljem a problémáimat, amit magam is ilyenkor ismerek fel. Mert a saját anyámnak, csaját családomnak nem tudom elmondani. Nem elég, hogy amíg apám élt, addig "tabu" volt ez a téma, most a halála után is annyit kapok, hogy "te ilyen vagy".

És ilyenkor még inkább arra jutok, hogy teljesen egyedül vagyok a világban, és nem is szabad bíznom senkiben. Hiszen még a saját anyámmal sem tudunk nyíltan beszélni arról ami 20+ év alatt történt, a saját anyám mondja azt, hogy "te ilyen vagy". Ilyenek után egyszerűen úgy vagyok, hogy legszívesebben fel sem hívnám soha többet.

Anyám már évek óta szívózott velem mert elköltöztem. Bátyám persze mindenben tökéletes, én (a lány) meg nem.

Legutóbb, amivel nagyon kiverte a biztosítékot, és most nem is beszélek vele egy ideje és nem is tervezek:

egész életemben azt hallgattam tőle, milyen fontos a másokra tett benyomás. Ezzel erőltetett rám ezeregy mindent amit nem akartam, és komoly sérüléseket okozott.

Párom szülei (külföldiek) először jönnek Magyarországra. Vettünk egy lakást együtt tehát komoly a kapcsolatunk.

Anyám nem csak hogy ragaszkodik ahhoz hogy a hangoskodó párja jöjjön (hónapok óta kértem, hogy anyám jöjjön egyedül, legyen egy nyugodt délutánunk, a férfi nem is beszél semmi nyelvet és vállalhatatlan a stílusa).

Hát én mit képzelek, ők már leszervezték hogy mindketten jönnek.

És a legrosszabb nem az volt, hogy engem akart hülyének beállítani, mert fontos mit gondolnak rólam párom szülei(!!!!) hanem mert odavetette hogy úgyis csak 1-2 órás pofavizit ez és azt igazán kibírhatom, egyébként meg annyira nem is akar jönni.

Nem volt vele szemben magas elvárásom, de ez teljesen kivágta a biztosítékot.