Mi volt a legfájdalmasabb dolog, amit a szüleitek mondtak nektek/csináltak veletek?

"Minek tanulsz, fiam, úgysem lesz meg a diplomád!", "Életképtelen vagy", "Hogy fogsz így boldogulni az életben, ha még az egyetemet sem vagy képes megcsinálni?"

Mindezt akkor, amikor már az utolsó tantárgyamból voltam 6. alkalommal vizsgázni. Pont akkor lett volna szükségem a legjobban a támogatásukra, erre ezt kaptam tőlük. Teljesen magamra hagytak, egyedül szívtam. Bezzeg a diplomaosztó az egész család ünnepe volt, nem csak az enyém.

24/F

Amikor anyám beszakította a számat és az orvosnál a fülem hallatára kamuzta be mosolyogva, hogy elestem a lépcsőn. Meg amikor eltörte a csuklómat és aztán közölte hogy bárkinek pofázni merek róla, kitapossa a belem.

Apámtól egyszer megkérdeztem hogy tulajdonképpen miért létezem, mire ő azt válaszolta hogy "anyádnak kellettél".

Apám egy r..hadék alkoholista volt, soha egy büdös jó szót nem kaptam tőle.

Már kisgyerekkorom óta a külsőmmel voltam leszólva. Vékony vagyok, ha híztam akkor azonnal kövér vagyok, fehér bőröm miatt hófehérkének nevezett mások előtt, a szemüvegem miatt pápaszemes voltam, az elálló füleim és fogaim is örök téma voltak. Az persze soha nem jutott eszébe, hogy talán ki kellene fizetni egy fogszabályzót a gyereknek.

Innentől garantált volt, hogy egész életemre nem lesz önbizalmam.

Illetve ott volt a folyamatos lelki terror.

Egyetlen dolog amit elért, hogy saját háza volt. Azt persze sosem hangoztatta, hogy ezért cserébe 30 éves koráig a nagyszüleimnél laktak, hitelt törlesztettek, rokonoktól kértek kölcsön, és anyám pénze is benne volt. Építkezés közben pedig henyélt a kerti fa árnyékában részegen, míg a rokonság az "ő házát" építette.

Én naponta megkaptam általános iskolásként, hogy soha semmi nem lesz belőlem, semmire nem viszem, lusta vagyok, soha nem lesz ilyen szép házam mint neki. Holott mindig kitűnő tanuló voltam és mindenki dicsért. Sajnos ezzel is azt érte el, hogy a mai napig 110%-on igyekszem teljesíteni, mégis egy kalap szarnak érzem magam és a legkisebb hibára, kritikára összeomlok.

Alapból nálunk a "gyereknek kuss a neve" elv volt. Soha nem szólhattam, soha nem "pofázhattam". De azért naponta megkaptam, hogy takarodhatok a házából, meg kizár minket a disznóólba.

Alapból csak "csicskának" tartott minket, akik azért vagyunk, hogy őt kiszolgáljuk. Ha nem ugrottam első szavára, akkor ment az ordibálás, üvöltözés, lekapcsolta az áramot, stb.

Volt, hogy csak úgy kizárt a házból, mert csak. Vagy rendszeresen lekapcsolta az áramot, hogy ne gépezzek, tv-zzek. Nem mintha bármit kellett volna csinálni, nem mintha egész nap a gép előtt ültem volna, csak szimplán zavarta ha a gyereke jól érzi magát. Cserébe leolvadt a hűtő, fagyasztó és lehetett kidobni belőle mindent, de ez sem zavarta mert legalább jól kib..szhatott velünk.

Ráadásul folyamatosan hazudott, és én voltam rossznak beállítva. Hazajött a kocsmából, rögtön ordított velem, hogy takarodjak ki segíteni neki. És ha nem mentem, akkor pedig nyájas hangon már hívta anyámat, hogy "A gyerek" megint nem akar segíteni, beszélj már vele.

Ami szintén megalázó volt, hogy mindig rólunk beszélt, mindenkinek a "gyerekeivel" dicsekedett. De nem azért mert ránk lett volna büszke, hanem magára, hogy "ő milyen gyereket csinált".

Ha bármit elértem, akkor rögtön jött az "én fiam" "én csináltam" szöveg.

Ezzel gyakorlatilag elvette tőlem az egyetlen dolgot, amit tényleg magamnak értem el, a siker érzését. Hiszen nem magamnak kell köszönnöm, hanem neki kell megköszönjem, hogy átadta nekem a tökéletes genetikáját amibe kódolva van a siker.

Legfájdalmasabb dolgot mégis úgy érzem anyámtól kaptam. Bármennyire is jót akart nekünk.

Az egyik, hogy tőle is megkaptam nem egyszer, hogy "Olyan vagy mint az apád". Ami számomra a legnagyobb sértés amit lehet mondani, mert minden percemmel azon vagyok, hogy ne olyan legyek. Mégis az első hibámnál az arcomba kaptam ezt.

Másik amiért sokkal jobban haragszom, hogy neki lett volna lehetősége dönteni. Elköltözhetett volna, elválhatott volna, a szülők, rokonok mind támogatták volna ebben. Ő mégis inkább úgy döntött, hogy tönkreteszi a saját és két gyereke életét.

Gyerekként nincs döntési jogod, nem hallgat meg senki, nem tehetsz semmit. Felnőttként viszont ott van előtted a lehetőség, hogy változtass. Ő nem tette meg, és cserébe itt vagyok gátlásokkal teli, depressziós, céltalan felnőttként akinek a fél élete arról szól, hogy próbálja kiküszöbölni magában azt, amit gyerekként tönkretettek benne.