Miért nem tudom tisztelni és szeretni anyámat?

A helyzet az, hogy nem tudom tisztelni őt és felnézni rá. Igaz, minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen nekem gyermekkoromban kibontakozni, (ugyan is tehetségesnek bizonyultam rajzolás terén, taníttatott és támogatott, dicsért) de mégsem tudom tisztelni. Hálás vagyok az életnek, hogy ilyen anyát adott, aki foglalkozott a tehetségemmel és foglalkozik még mindig és mai napig is támogatja a törekvéseimet. Nem akar otthon tartani, nem akar rám semmit sem erőltetni, a tehetségem kibontakozásának szempontjából jól nevelt véleményem szerint. Régen szoros is volt a kapcsolatunk, amíg gyerek voltam. Ahogy felnőttem viszont egyre elidegenedtünk egymástól érzelmileg. Szoktunk beszélgetni mélyebb témákról, de nem érzem mégsem a köteléket. megmerem kockáztatni, hogy nem is szeretem őt.. Nem arról van szó, hogy nem fontos számomra és igazából megzavarodnék, ha eltávozna, de valahogy a szeretet és tisztelet érzése hiányzik. A valódi köteléké.

Tudni kell róla, hogy elég esetlen az életben, pedig már betöltötte az 50-et is. Sosem foglalkozott a saját életével és fejlődésével, visszahúzódó volt és introvertált mindig is, egészséges önbizalma máig nincs. Huszon éves kora végén szült meg és azóta nekem áldozta az egész életét jóformán. Egykeként nőttem fel vele és apámmal egy kis lakásban. Apám rendszeresen ivott és terrorizálta anyámat, aki nem tudott kilépni ebből a kapcsolatból sok ideig. A terrornak azonban sok éve vége szakadt már azzal, hogy apám eltávozott az élők sorából egy hosszú betegség után. Tehát lényegében anyám nem saját akaratából lépett ki ebből a fojtogató környezetből, hanem egyszerűen a sors hozta így. Én valahogy az egészet befelé fordulva éltem meg, magamba roskadva kicsiként.

A lényeg tehát, hogy anyám nem volt valami akaraterős soha és talán emiatt nem sem tudok rá példaként tekinteni. Azt sem tudom példaként látni, ahogyan él és ahol most tart lelkileg és önbizalom ügyileg. Próbáltam rá mindig hatni, de úgy érzem nem az én feladatom kéne legyen, hogy hassak rá. Én a gyerekeként talán nem is tudok.

És ez hogy nem tudom tisztelni és szeretni valahogy felemészt engem belül. Nem is rég fogalmazódott meg ez bennem és eléggé fáj.. valahol bűntudatot is érzek, hogy nem vagyok erre képes, pedig tudom, hogy ő szeret és mindig mindent megtett értem.. Nekem ez mégsem megy. Sokszor érzem, hogy eltávolodnék tőle inkább vagy magamba fordulnék előle. Nem akarom látni,a hogy sír vagy magába roskad, mert sem kezelni nem tudom ezeket a helyzeteket és vigasztalni sem tudom. Összeszorul a szívem ha sírni látom. Valami erős elemésztő érzés veszi urrá magát rajtam, valami belső bűntudat és nem értem az egészet.

Miért nem tudom szeretni és tisztelni és mit tegyek hogy ezt feldolgozzam vagy mit tehetnék, hogy másként legyen?

22L