Ti mit csinálnátok a helyemben?

Két hónapja költöztünk össze a párommal (öt éve vagyunk együtt), elég messze otthonról (500 km). Anyámnak korábban sem tetszett a barátom, de ezt sosem közölte nyíltan, csak a célozgatások meg a szurkálódások mentek (oka sem nagyon van rá, azon kívül hogy neki unszimpatikus, egyszer sikerült közölnie hogy a legelején eldöntötte, hogy nem való hozzám, de sikerült elérnie hogy már egyáltalán nem akar hozzájuk menni, egy alkalommal össze is vesztek elég csúnyán). Azért költöztünk el, mert a páromnak nagyon jó munkalehetősége adódott, a sokszorosát keresi a korábbi fizetésének. Én sajnos még nem találtam itt új állást, ugyan minden héten van egy-két interjúm, de vagy nekem nem tetszett, vagy végül nem engem vettek fel. Anyám az elejétől próbálja megfúrni a dolgot, szerinte hülye vagyok hogy elköltöztem, meg amúgy is "csak benne bízhatok" és meg fogom bánni az egészet. Már nem szeretek vele beszélni sem, ha rossz kedvem van és telefonálunk csak még jobban lehúz, ha valamelyik állás tetszik, akkor elmondja hogy szerinte hülyeség. Ha valamiért nem tudok hazamenni akkor hisztizik (majdnem minden héten van valami születésnap vagy névnap vagy bármi, amiért kéne), hogy hálátlan vagyok (nem is egyszerű ennyit utazni, és főleg nem olcsó). Egész életemben lehúzott pszichésen eddig is, de most úgy tűnik hogy még jobban belehúzott. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy általánosságban nem lehet azt mondani hogy rossz szülők, amit pénzen meg lehet venni, azt megkaptam (elég jól keresnek mindketten) egy autót is kaptam még régebben (nem az én nevemen van), amit egyelőre nem tudunk lecserélni, viszont anélkül esélyem sincs bejárni dolgozni. Nem akarom megszakítani a kapcsolatot, de arra sincs szükségem hogy egész életemben elviseljem, hogy a rossz helyzetemből még rosszabbat csinál, és a folytonos hisztijeit is egyre nehezebben viselem. Ti mit gondoltok erről? Mit kéne csinálnom? Velem van a baj?

21/L