Ez csak szerintem nem fer?

Igazad van. Én is így gondolom.

Ráadásul, ha jól értem, ez már nagyon régen történt.

Inkább azzal kéne foglalkozni, hogy rendbe tegyék a kapcsolatukat. De így esély sincs rá.

Anyukád sem lesz attól boldogabb, ha ezer éves dolgokon kesereg. Nem lehet visszafordítani az időt és meg nem történté tenni. Anyukád majd pár év múlva bánni fogja, hogy mennyi időt elpazarolt a gyűlölködésre.

Tipikusan annak az esete, amikor már szar az egész de annyira rettegnek az egyedülléttől, hogy halálig együtt maradnak ebben a pokolban.

Akkor kellett volna elválni és új életet kezdeni, most pedig már nagyjából késő. Amikor hatvanas-hetvenes az ember és belegondol abba, hogy mindjárt vége az életnek és elmentek a szép évek, az igencsak deprimál és nem marad más, csak a zsörtölődés.

Legyen példa mindenki előtt, hogy vannak megbocsáthatatlan dolgok és jobb elviselni a kezdeti elválást és nehézségeket, mint később átkozni az akkori rossz döntést és a vele járó boldogtalanságot.

Szerintem sem fair, de nem vagy köteles hallgatni, már csak azért sem, mert minden egyes alkalommal, amikor végighallgatod anyukádat ebben a témában, akaratlanul megerősíted abban, hogy érdemes dédelgetni még magában ezt a régi sérelmet.

Én megértem addig, hogy meg akart bocsátani, és nem is tehet arról, hogy nem megy (mondjuk akkor könnyebb lenne, ha nem visszafelé nézne folyton, ha nem a jelenben élne). Az viszont, hogy nem tud(ott) megbocsátani, mégis együtt él apukáddal, már mártírkodás és gyávaság is egyben. Egyik sem túl pozitív tulajdonság. És míg a félrelépés apukád sara volt, a mostani helyzet már anyukádé.