Miért mondják, hogy felnőttként már tilos a szülőket okolni?

Manapság valahogy divat lett a megmondóemberkedés és az ilyen csernusi stílusú keménykedőbeszólogatás. Ha valakinek valami nyűgje van, akkor egyből ő a hyülye, a sipákoló, az önsajnáló nyafogó stb stb. Persze ez roppant könnyű, de használható megoldást nem hoz.

Olvasd el Susan Forward: Mérgező szülők című könyvét. Az írónő pszichológus és valós eseteket ír le, max más nevekkel. Bizony bizony szülőnek lenni nem annyi, hogy 5 percig jól érezzük magunkat, aztán 9 hónap múlva szülünk. Hatalmas felelősség egy kialakulófélben lévő személyiséget gardírozni a fejlődésben, felkészíteni az életre.

Ahogy nálam okosabb emberek is mondották, hogy aki rendben van magával, az nem megy neki a másik embernek,mígy a szülőkre is vonatkozik, hogy nem a saját frusztrációikat kell a gyerekre vetíteni hatalmi drámák formájában. Helytelen, rossz koncepció.

A könyvben szerepel pl 70+os ember is, akinek többtíz éve halottak a szülei, de olyan negatív lenyomatot hagytak, hogy 70felett is komplexusai voltak. Pl ilyen, hogy hiába keresett jól, egy szutyokban lakott, mert úgy érezte, nem érdemli meg a komoly házat. Stb stb.

És akkor még nem beszéltünk abúzusról, szexuális visszaélésekről stb stb.

Mert miért, is mire mész vele, azzal, hogy kattogsz, meg rágódsz valamin (?) változnak a dolgok, jobb lesz valami ?!

Eszem lett volna már évekkel ezelőtt pakoltam volna én is, aztán vissza se néztem volna, életem legjobb döntése lett volna. Rágódni, bánkódni, ugyan már, lépni kell tovább és tovább.

Szia, nemcsak az a két véglet létezik, hogy mindig hátrafelé mutogatok a múltba, meg a másik oldalon a fszagyerek, aki elolvas 3 könyvet, és túllép minden sérelmen.

Nekem az segít, hogy beismerem magam felé, hogy igen, a kicsi kortól jelen levő terrornak, szeretet nélküli légkörnek, a brutalitásnak vannak rajtam olyan nyomai, amin már lényegesen nem biztos, hogy tudok változtatni. (Önbizalomhiány, szorongás, gátlások), de elfogadom őket, és megpróbálok velük együtt (azaz a negatív oldalammal együtt) békében élni magammal. Ez valamelyest tompít rajtuk, hidd el. Ezekkel együtt próbáld meg a legjobbat kihozni az életedből. Nekem pl. soha nem sikerült annyira közel engedni magamhoz valakit, hogy a társammá, párommá legyen. Próbáltam, de nem sikerült túllépnem az árnyékomon.

Ennek kompenzálására (bár ez nem tudatos) segítő foglalkozású vagyok, önbizalomhiányom ellenére naponta vezetek csoportfoglalkozásokat, és olyan jó hobbikat találtam, hogy alig várom esténként, hogy hazaérjek.

Amikor egyszer valakinek kiöntöttem a szívem, hogy olykor olyan erősen érzem a magányt, őszintén csodálkozva mondta, hogy ezt nem gondolta volna, olyan szép és teljesnek tűnő kívülről az életem.

De ehhez tényleg kell az önismeret és önelfogadás, és annak a tudata, hogy azoknak is vannak rossz napjaik, akiknek tök jó volt a gyerekkoruk.

Adj magadnak időt, mert idővel biztosan enyhülni fognak ezek a gondok, ha nem is múlnak el.

Ja, én is jártam pszichiáterhez, aki pszichoterapeuta is volt, több évtized gyakorlat állt mögötte, a kényszerbetegségemmel mégsem tudott mit kezdeni.-ezt azoknak, akik azt hiszik, hogy a pszichológusnak varázspálcája van, és elég, ha jársz hozzá, máris megoldódik minden gondod.