Miért mondják, hogy felnőttként már tilos a szülőket okolni?

Nem tilos okolni, csak épp attól nem oldódik meg semmi.

Segítséggel (pszichiáter például) és saját akarattal együtt kell feldolgozni a rossz élményeket, traumákat.

Attól kezdve, hoyg különköltöztél mindenképpen van lehetöséged felkeresni egy pszichológust, aki segít helyretenni magadban a gyerekkori problémákat.

Ha ezt elmulasztod, az nem a szüleid hibája, hanem a tiéd.

Szedd mar ossze magad. Barmi lehet beloled meg.

Az onsajnalat sehova nem vezet.

Pedig felnőtt emberként a sikertelenségért már nem a szülők tehetnek. Ha egy ember elszakad a rossz élethelyzetből, és a maga sorsának kovács, akkor onnantól kezdve minden döntésed, minden lépésed, minden cselekedeted csakis téged terhel.

Túl kellett volna már lépned a múlt eseményeitől. Ahogy mondják. A múltat már nem tudod megváltoztatni, de a jövődet te magad alakítod. Nem a múlt miatt kell keseredni, és a saját rossz lépéseid miatt még mindig a szülőket hibáztatni, hanem le kell zárni a múltat, és a saját életedet élni.

Mielőtt még azt mondanád nekem, hogy könnyű ezt mondani, ha nem tudom mit éltél át. Igaz, nem tudom mit éltél át. De tudom én mit éltem át. Alkoholista anya és apa mellett nőttem fel. 12 évesen a saját apám erőszakolt meg. 15 évesen anyám szerint normális az, hogy ivócimborái közül páran szintén megerőszakoltak. 17 évesen átélni azt, hogy feljelentettem a szüleimet, és a bíróságon az ügyész szerint én is hibás voltam. A szüleimet elítélték, én 18 évesen egyedül maradtam. Mégis talpra álltam. Asztmás lettem, pánikbeteg lettem, de nem akartam így leélni keserűen az életemet. Felnőttként olyan döntéseket hoztam ami nekem volt jó.

Ma 46 évesen boldog házasságban élek. Tudok beszélni az erőszakról úgy, hogy már nem fáj lelkileg. Van otthonom, nyaralok, élvezem az életet. A pánikbetegségem már csak nagyon ritka esetekben jön elő. Igaz az asztma már életem végéig a részem marad, de lehetne rosszabb is.

Tényleg jó tanács: Lépj tovább. Amíg erre nem vagy képes addig lelki roncs leszel.