Az olyan szülők mit gondolnak, akiknek az sem elég, ha kitűnő a gyerek?

Az ilyen szülők nagyrészt sikertelenek. Közepes vagy gyenge eredménnyel evickélték végig az általánost, közben ott volt "bezzegklárika" meg "bezzeglajoska", a helyi felső tíz éppen aktuális sarjadéka, 5,0 feletti átlaggal, aki elment a Jónevű Középiskolába, majd a Nagyszerű Egyetemre és most jogász, közgazdász vagy mérnök, biztosan havi több milliót keres és akkora háza van, hogy el se lehet mondani. Apuka-anyuka meg a végiglébecolt általános iskola után elment a "szakmunkásba" és lett belőle valami közepesen sikertelen kétkezi munkás, esetleg zsákutcában tengődő irodai tintanyaló.

Na, de majd most! Most majd megmutatja! Ami neki nem sikerült, mert mindig közbejöttek a körülmények (még véletlenül sem az, hogy tanulni sem a közoktatásban, sem utána nem volt hajlandó, megmaradt a "legyen meg a szakma/diploma, osztán nekem mán jó' van, émmá' be nem ülök a padba, nem fog a fejem"), az majd a gyerekének fog! Ostorral hajtja, kiabál vele, alázza, hogy így, egy generációval később az ő ivadéka legyen "bezzegklárika" meg "bezzeglajoska", ha már ő nem lett az.

Anyum is hasonló volt. Mióta az eszemet tudom másról se szólt az életem, csak iskola, iskola, iskola. Mert anélkül semmi nem lesz belőlem, seperhetem a járdát meg szedhetem a kutyaszrt. Soha nem kaptam dicséretet a jó jegyért, mert az volt az alap. (Na meg persze mindig a "lehetett volna jobb is" ment. Ha ötös lett akkor, miért nem 100%, miért csak 90?) Bezzeg a rossz jegy... Nagyon ritkán vitatkoztak apummal (vagy, csak nem előttem), de akkor mindig miattam volt, mert apum sem értette minek ez. Miért baj, ha valami nem tökéletes? Miért kell velem folyton veszekedni a suli miatt, mikor 4,7 az átlagom? Főleg, hogy magamtól is megcsináltam a házit. Lehet, hogy nem rögtön mihelyst hazaértem, de megcsináltam. Fölösleges volt velem ordibálni miatta és ezt apum is tudta. Állandóan másokhoz voltam hasonlítgatva, hogy "bezzeg XY..." Miután apum meghalt nagyon elfajult a dolog. Pont akkor érettségiztem, továbbtanulás, stb. Anyum pszichiáterhez járt és úgy láttam semmi másban nem leli örömét, csak az én továbbtamulásomban, hát ráhagytam. (Mert "nekem, csak az apám halt meg, de neki a férje, neki rosszabb".) Életem legrosszabb döntése volt. Gyakorlatilag nem volt beleszólásom az egészbe, az adataimat tudta, belépkedett a nevemben és ő intézett mindent, ő választott sulit. Én meg hagytam, mert végre úgy tűnt, hogy boldog. Mire észbe kaptam már ott ültem egy egyetemen, amit a hátam közepére nem kívántam, csak nyűg volt az egész, már az egészségem kezdett rámenni, ezért otthagytam. Na akkor elszabadult a pokol. Jött a mindenféle zsarolás, veszekedés, "apád forog a sírjában", le voltam hordva minden hálátlan szrnak, mert "tönkre tettem a tervét, mikor már minden jól ment". Mint kiderült ő úgy tervezte, hogy nekem lesz minimum 2 diplomám, aztán hazaköltözök hozzá és ott fogok dolgozni, ahol ő régen. (Létszámleépítéskor küldték el.) Mikor mondtam neki, hogy én annyi idősen már családot akarok nem még akkor hazaköltözni és olyat dolgozni, amit sose szerettem ki lettem röhögve, hogy mit akarok én családot, senki nem akar tőlem gyereket, párom is el fog hagyni, mert engem nem lehet elviselni, stb. A kedvencem, mikor mondtam neki, hogy én így boldogtalan vagyok erre kapásból rávágta, hogy most nem az a fontos, hogy boldog legyek, hanem az ikola. (Ezzel a kijelentésesen írta le magát végleg a szememben.) Több, mint egy hónapig hozzám se szólt, az egész családban én voltam a szr, hálátlan gyerek. Mikor megint szóbaállt velem akkor jött a meglepetés. Nem tudtunk beszélgetni. Nem volt közös téma, nem tudta miről kérdezzen, nem tudta miket szeretek. Fogalma sincs róla, hogy milyen ember vagyok, mert 20 évig mindig, csak az iskolával kapcsolatos dolgok érdekelték. A saját anyám nem ismer.

Az egész viselkedésével azt érte el, hogy középsuli utolsó évében én már kiadó lakásokat néztem meg selejteztem a cuccaimat, hogy ha végeztem már mehessek is. (14 éves korom óta vártam, hogy végre költözhessek el, de persze tudom "ez csak kamaszkori hülyeség".) Nem érdekelt hova, csak el. (Ezt meg is tettem középsuli után rögtön.) Na meg, hogy megutáltam az iskolát és a tanulást is. Lehet, hogy nincs diplomám, de végre nem csak egy trófeát lát bennem, akivel henceghet a munkahelyén, akit hordhat rendezvényekre, versenyekre mutogatni "szép ruhában". Inkább leszek csalódás, meg a család szégyene (másnak sincs diplomája a családban), minthogy bazári majomként hencegjenek velem, ha meg épp nincs rám szükség akkor üljek otthon csendben. Ebből én nem kérek.

"persze tudom jót akarnak"

Jó lenne, ha reálisan látnád a helyzetedet és nem hinnéd el ezt a maszlagot, amit önmagadnak próbálsz bemesélni. Nem, nem akarnak jót neked. Ki akarnak készíteni téged, be akarnak törni, hogy egy bábú, egy tárgy legyél a számukra, semmi több. És ebből nem tudsz kitörni, mert a szüleidnek jelenleg hatalmuk van feletted. Ellenállhatsz, például ha azt mondják neked, hogy "bezzeg XY-nak sikerült, neked meg nem", akkor mondd vissza, hogy "bezzeg XY-nak normális szülei vannak, akik építik a gyermeküket, nem tönkreteszik".

A nevelési tanácsadónak és a pszichiáternek pedig kerek perec úgy el kellett volna mondani az igazságot, hogy csak na. Hogy pontosan minek vagy kitéve, és ez téged hová visz. Főleg akkor, amikor a pszichiáter a drogokat akarta lenyomni a torkodon. Azt is megfontolnám, hogy szólok a gyermekvédelemnek, hogy mi történik.