Ha az egyik gyerek végig kitűnő tanuló, a másiknak is annak "kell" lennie? Nálatok hogy van/volt?

Nálunk is ugyanazt várták el a szüleink, én vagyok a kisebb. Szerintem jó volt így, mert így azt éreztem, hogy tartanak olyan jónak, mint a bátyám meg a nővérem. De azért egy 4-esen nem akadtak ki sosem.

Beszélj velük (akár az öcséd tudomása nélkül), hogy ne tolják le, amúgy is fiúból van, az írásod alapján te lánynak tűnsz. A lányok szorgalmasabbak, hajtósabbak.

Egy normális családban felfogják, hogy a gyerekek önálló, különböző személyiséggel rendelkező egyének, és nem sorozatgyártott robotok.

Egy normális családban felfogják, hogy az emberek különbözőek, és nem hasonlítgatják össze őket, mert tudják, hogy ennek semmi értelme nincs.

Az meg minden normális embernél teljesen alap lenne, hogy felfogja: nem egy osztályzat határozza meg, hogy ki mennyit ér.

Mostohaöcséméknél is ez van.

A nagyobb kitűnő, a kisebb nem (nagyon nem, matek nem megy neki), és állandóan megalázza a saját anyja, hogy milyen hülye, meg értelmetlen és lusta, holott ő meg tök kreatív - lenne, ha hagynák.

Még csak az sem igaz, hogy akinek jobbak a jegyei, az tényleg általánosságban jobb. Sajnos az egyik szülő részéről nálunk is megvolt ez, meg is lett az eredménye, negatív értelemben. Rajtam nem volt (akkora) nyomás, nem voltam "kényszerkitűnő", sőt, még volt, hogy gimiben egyest is kaptam (jéé, mégsem dőlt össze a világ...), és igaz, hogy apám szerint semmitérő hülye vagyok emiatt, de mégis én lettem az egyetlen Mensa-tag a családban, emellett van egy diplomám, három OKJ-s végzettségem, két nyelvvizsgám, és egy sikeres karrierem. Pedig még csak az osztály élvonalába sem tartoztam.

Testvéreimmel már más volt a helyzet. Nekik mindenből jobbnak kellett lenni, mint amilyen én voltam (meg persze le kellett győzni a szomszéd lányt, meg a havernak a gyerekét...). Öcsém egyszerűen lelki roncs lett a középiskola végére, végül az érettségit sem tette le. Húgom pedig kényszeresen az én utamat járta, és szenvedve, vért izzadva ott volt mindig az élen. Egyetemista másodévesként, frusztrációkkal telten látta be, hogy nagyon félresiklott az élete. Hiába győzött le engem, a szomszéd lányt, a haver fiát, meg apám egykori katonatársának a lányát, az erejét olyasmire pazarolta, amivel nem jutott előbbre. Végül szakot váltott, lediplomázott, de így is csak szenved.

Nem mondom, hogy nem jó, ha van motiváló erő, de az élet nem csak a jelesek hajszolásából kell, hogy álljon, még egy gyereknek sem.

Sosem voltam kitűnő tanuló, nem is várták tőlem. Pedagógusok a szüleim amúgy. Azt várták, hogy amiből jó vagyok, ott a jegyeimet is lehessen ezt látni, szóval magyarból, angolból elvárták az ötöst (vagy legalább a négyest), a többiből a négyest, ami meg nem ment annyira (matek, fizika, kémia), ott a kettes-hármas jegy is megfelelő volt.

Öcsémmel ugyanígy voltak. De míg engem gimnáziumba írattak, addig öcsémet szakiskolába, mert egyrészt ő oda akart menni, másrészt tudták, hogy tesóm inkább egy szakmában lenne jó (így is lett), mint abban, hogy még évekig iskolapadban üljön. Nálunk maximálisan figyelembe vették, hogy kinek milyen képességei vannak.

Az ismert viccben ez úgy van, hogy a papa okítja a legkisebb gyerekét:

- A nővéred sok évig tanult és hegedűművész lett.

- A bátyád is sok évig tanult és festőművész lett.

- Te viszont kisfiam, tanulj ki egy rendes szakmát, hogy tudd majd támogatni anyagilag a testvéreidet.

:)

Nálunk ez pepitában volt. Tőlem elvárták a kitűnőséget, úgy, hogy vért izzadtam vele, belebetegedtem lelkileg, mert nem vagyok reál beállítottságú (vagyis inkább matekban van pár dolog, amihez van affinitásom, de a természettudományak nekem mindig "kínaiak" voltak, főleg a fizika), ment az ordítozás, teljesítménykényszer, verés. Sosem volt az átlagom 4,7 alatt, de ha már nem 5.0 volt, akkor húzták a szájukat. Főleg, hogy behazudták nekem, hogy mindig kitűnőek voltak, aztán előkerültek a régi bizik, és hát... hahaha.

Öcsémet meg nem kényszerítették semmi ilyesmire, és mindig nyalták a seggét, mert ő a fiú meg ő a kis kedvenc. Lustult, tojt bele, sokkal szarabb jegyei voltak, aztán semmi elvárás. Ő lett az egészségesebb, én meg a lelki roncs.

Szóval egyik hozzáállás sem jó, sem az, hogy ok nélkül mások az elvárások a két testvér felé (pl. nem azért, mert XY rossz egy tárgyból, hanem mert XY-nak a talpát nyaljuk, akármit csinál), de az sem, ha direkt hasonlítgatjuk őket, és azt hisszük, hogy csak mert egy vérből vannak, ugyanolyannak kell lenniük, és ha az egyik bénább, akkor az nem lehet a képességei miatt, hanem lusta, mert hát a tesója is okos volt).

Ha szüleid ezt nem látják be, én mindenképpen beszélnék velük. Hogy látod, hogy az öcséd szenved, hogy nem szabad erőltetni ENNYIRE azt, ami neki nem megy. Talán ha te mondod, meggondolják. De hagyni nem kéne, mert a teljesítménykényszer egy labilisabb gyerekből idegroncsot csinál felnőtt korára (én vagyok az elő példa - ugyan sikerült nagyjából feltornáznom magam tudatos odafigyeléssel az utolsó pár évben, de egészséges sosem leszek).