Akik soha nem dicsérik a gyermeküket, ők miért?

Engem sohasem dicsértek. Ellenben lelkileg gyötörtek, hangoztatták, hogy mik a hibáim, miért nem tudnak szeretni. Ha valamiben siker övezett, azt természetesnek vették, de dicséret nem járt érte.

Nálam amiatt alakult ki ez, mivel a mai napig a testvérem a kis kedvenc, állandóan hozzá hasonlítanak jelenleg is, nem lehet nekik megfelelni, mindenért (az életükben adódó gondokért) engem tesznek felelőssé.

"Engem sem dicsértek meg sosem, mindig csak a hibáimat emelték is, és azt mire nem vagyok képes. Ellenben a testvéreimet (mind fiú) azért is, ha csak nem dobálták szét a koszos zoknijukat a fürdőben." Nálunk hasonló, bár engem anyám valamennyire próbált motiválni és dicsérni, szóval én nem panaszkodhatok anyára. De öcsém mindig kivételezett volt.

Apám soha nem dicsért, borzasztóan nyomasztó légkört teremtett mindig, nagyon szar gyerekkora volt ezért is, az apja alkesz volt stb. Próbálta a saját nyomorát átragasztani rám, ledózerolni, ha ötöst kaptam, akkor "a tanár biztosan elnézte", "puskáztál mi".

A haverja alkalmazta a saját lányát a cégénél, ebből mit szűrt le: az a lány nem olyan balfsz mint te (én). Minden ürügyet megragadott, hogy lealázzon. Gyerekként csináltam neki karácsonyi ajándékot: senkinek nem kell ilyen szarság.

Én tényleg nem értem az ilyen embereket. Miért akart gyereket, ha ellenségként kezeli?