Utal az apam. Mit tegyek?

Hallottál az arany középútról? De Apádnak is változtatni kellene ...Anyádnak meg rá kellene szólni, hogy ne legyél ilyen a gyerekkel...

Ez az anyád súlyos felelőssége! Ne csak az apádat utáld (teljesen jogosan!), hanem az anyádat is, mert az, hogy ő ezt eltűri, bűn. Neki már rég ott kellett volna ezt az alakot hagyni, de gyáva, tehetetlen! Ne álmodozz jó apáról, ő nem az, legközelebb majd a férjed lesz jó apa, csak vigyázz, ne egy ugyanilyet válassz! Ragadj meg minden lehetőséget, hogy dolgozz, és amint olyan helyzetbe jutsz 18 éves korod után, hogy lesz munkád és pénzed csak egy apró albérleti szobára, tűzz otthonról, hogy hátra se nézz! Ezek nem szülők. Gondolom, iszik. Addig meg minél kevesebbet legyél otthon, és rá se ránts, bármit mond, ne is törődj vele, ne reagálj, meg se halld, lehetőleg menj másik szobába. Ha azt látja, hogy nem izgatod magad, mindjárt nem les olyan nagy élvezet neki téged szekálni.

Nagyon megértelek, Kérdező, és őszintén sajnálom, hogy ezen kell keresztülmenned. Ha ez valamit jelent, nem vagy egyedül. Az én apám is mindig talált valamit, amibe bele lehetett kötni, és élvezte, hogy provokálhat, megbánthat. Akkor volt boldog, amikor már reszkettem a tehetetlen dühtől. Én sem tudtam jópofizni vagy megjátszani magam, egészen fiatal koromtól nyíltan vállaltam, hogy gyűlölöm. Volt, hogy tombolt miatta, volt hogy pofozkodott és üvöltött, de csak még jobban gyűlöltem. Azóta felnőttem, nem beszélek vele, csak ha nagyon muszáj. Persze már kapaszkodna, de ez a hajó elment. Soha nem fog úgy megöregedni, hogy az utódai melegséggel töltenék meg az otthonát - nem tudom sajnálni miatta. Anyám mellette maradt, pedig sokat panaszkodik, de lépni sose mert (se maga miatt, se miattam). A baj az, hogy én is sérültem ebben az egészben, úgy nőttem fel, hogy alapvetően ellenséget láttam a férfiakban, így aztán párkapcsolatom sem lett. Elég későn, harmincon túl találkoztam először egy olyan emberrel, aki át tudta törni bennem ezt a falat, de ővele sajnos több okból nem jöhettem össze. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire szerencsés egy gyerek (mindegy, milyen nemű), ha normális apja van. Egyszerűen olyan dolgokat kap meg érzelmileg, amit egy anya nem tud megadni, és szükségesek hozzá, hogy kiegyensúlyozott felnőtt legyen az emberből. Nálam ez kimaradt, és nem tudom, hogy valaha "meg tudok-e gyógyulni". Azért írtam le ezt neked, hogy ne kövesd el azt a hibát, mint én. Fiatal vagy, előtted az élet, és nem minden férfi gonosz. Ha ezt tudatosítod magadban, neked még van lehetőséged teljes életet élni. Fel a fejjel!

És anyud nem akar elköltözni egy ilyen embertől? Gondolom neki sem élmény vele. Ha ő nem lép, akkor nem tudsz mit tenni, mint két évet várni még, és addig megpróbálni a lehető legkevesebbet kommunikálni vele, bár egy fedél alatt ez nem könnyű. Arra viszont figyelj, hogy 18 évesen ne ugorj bele rögtön az első elköltözési lehetőséget kínáló kapcsolatba, mert könnyen kifoghatsz egy ugyanilyen szemetet, aki egy otthonról menekülő naiv lányra vadászik (hiszen haza nyilván semmi szín alatt nen akarsz majd visszamenni, ezért szinte azt tehet veled, amit akar).

En szembesitenem azzal, hogy, Apa te engem nem szeretsz. Ha nekem ezt mondana egy gyerekem, az ugy sziven szurna. Es valtoztatnek. Probald meg, persze nem vagyunk egyformak. Azok alapjan amit leirtal, amiket mondott, irto alpari bunko (roma?) csaladban novekedhetett edesapad. Sajnalom :(

Mennyit utal?