Mit tegyek, ha utál az anyukám? (Hosszú lesz. )

Már egyetemista vagyok úgyhogy nem otthon lakom, szerencsére. Skypeon szoktunk beszélni esténként vagy eljönnek hozzám látogatóba nagyon ritkán, de valamin mindig összeveszünk. Apával meg a testvéreimmel is sokat veszekszünk, de ők szerintem nem utálnak. Anya viszont igen. Az a baja velem hogy én nagyon szeretem az állatokat ő pedig nem. Pl. ha bejön egy rovar akkor én kiteszem de ők meg lecsapják. Már kisebb koromban is otthon kiraktam a rovarokat, és amikor egyszer anya lecsapott egy szúnyogot akkor gyilkosnak neveztem. És azóta utál. De ez még elég régen volt és csak egyszer. Szerintem ez lehet a baj. És azóta is haragszik rám. És a "túlzott" állatszeretetem miatt azt mondja rám, hogy fanatikus vagyok, ami konkrétan őrültet jelent, hát mit mondjak, nem esik jól. (Mióta "felnőttem", soha nem vonok senkit se felelősségre azért hogy hogy szabadult meg egy adott rovartól, mert már tudom, hogy nincs jogom hozzá, szerintem mindenki úgy oldja meg a problémákat ahogy akarja, én viszont a békés módszerek híve vagyok, és nem szívesen bántok semmilyen élőlényt.) Én nem akarok soha veszekedni, de mindig van egy olyan mondatom amin úgy fel tudja kapni a vizet, hogy ordibál velem és azt mondja hogy maradjak inkább csöndbe mert elege van belőlem. Most például azon vesztünk össze, hogy a mamáéknak macskái lettek. Róluk annyit kell tudni, hogy nagyon felelőtlen állattartók, sose bántak jól az állataikkal. Egy ideje már nem is volt nekik állatuk, de most nemrég lett 2 macskájuk. Erről viszont nekem direkt nem szóltak anyáék, és megkérték öcsémet is hogy nehogy el merje mondani nekem. Én persze gyorsan kiszedtem belőle az igazságot amikor találkoztunk. Gondoltam, hogy azért nem akarták elmondani nekem, mert tudták, hogy felháborodnék rajta, hogy miért tartanak már megint állatot ilyen felelőtlen emberek, és úgyse tudnék mit tenni ellene. Ez kb. igaz is, rosszul reagálok az efféle hírekre. De most nem a hír volt az amire rosszul reagáltam. Ma egyenesen megmondtam anyának, hogy nagyon rosszul esett, hogy direkt el akarták hallgatni előlem. Nem mérgesen, vagy feldúltan, csak simán közöltem vele. Erre teljesen nekem támadt, és azt mondta, hogy azért nem mondták el, mert "úgyis csak cirkuszoltam volna miatta" és "őket zaklattam volna avval, hogy mentsék meg valahogy azokat a macskákat". Én kérdeztem, hogy ezt miből gondolja, hogy ezt tettem volna, de csak annyit mondott, hogy "már ismer". De ezek szerint rosszul ismer, soha nem zaklattam őket ilyesmikkel, ezelőtt egy kutyával volt hasonló a helyzet, azt is próbálták eltitkolni. Annyi volt, hogy amikor a mamáéknak lett egy kutyája, akivel persze szintén rosszul bántak, akkor én megtudtam és megkértem anyáékat hogy legalább vigyék el néha sétálni. De nyilván nem akarták, és én nem is erőltettem aztán, csöndben a háttérből kerestem új gazdát a kutyának. Most viszont ezt is a fejemhez vágta hogy "múltkor is állandóan zaklattam őket hogy sétáltassák azt a nyamvadt kutyát". Holott szó sem volt zaklatásról, egyszer megemlítettem nekik, hogy hátha megtennék a kedvemért.

Ebben az egészben nem is maga a hír (hogy újra vannak macskáik) esett a legrosszabbul, hanem hogy nem akarták nekem elmondani, és még az öcsémnek se engedték. Amikor rákérdeztem nála, akkor először letagadta, hazudott, annyira nem akarta szegény elmondani. És ma ezért "vontam felelősségre" úgymond anyát, hogy nekem bezzeg mindig azt papolják, hogy őszinteség így meg úgy, és nem szabad titkolózni. Akkor nekik miért lehet? Erre az volt a válasz hogy "tudták hogy cirkuszolni fogok" és ezért titkolóztak. De nagyon igazságtalannak tartom ezt a bánásmódot, mert fordított helyzetben engem nagyon lecsesznek ha nem akarok elmondani nekik valamit. Néha van olyan dolog, amiről tudom, hogy rosszul fognak rá reagálni, és megfordul a fejemben hogy "talán jobb ha nem tudják, hisz úgysem tudnak neki mit csinálni, csak felhúzzák magukat rajta hiába". De végül mindig elmondom nekik az adott dolgot, amire persze a vártak szerint reagálnak, vagyis általában kiakadnak és dühösek rám, és akkor szoktam nekik olyasmit mondani, hogy "kár volt elmondani, máskor inkább nem mondom el ha ez lesz a vége". Na és erre mondják mindig hogy őszinteség, blablabla, mindegy hogy ők dühösek lesznek vagy sem, akkor is el kell mondani azt a dolgot és kész, mert nem szabad titkolózni, nem az a megoldás...

Amúgy nem mindig az állatok miatt veszekszünk, de legtöbbször igen. De bármi mások is tudunk, nem akadály, valami mindig van sajnos. Anyával a legrosszabb, meg néha a nővéremmel, de vele azért szeretjük egymást és jó pillantunk is nagyon sok van. A többi családtag szereti egymást, csak én érzem magam sokszor kirekesztve, mint fekete bárány, pedig szeretem mindannyiukat. Anya viszont biztos hogy utál engem, de úgy érzem, hogy a többiek nem. Legalábbis ők nem próbálják ezt semmiképp sem a tudtomra adni, ezért gondolom.

Tudom hogy én is bűnös vagyok, hogy valamivel mindig sikerül felbosszantanom anyát, pedig nem célom. És az is rossz tulajdonságom, hogy nem az a típus vagyok akinek leordítják a fejét és csöndben meghúzza magát, hanem úgymond visszapofázok és nem hagyom magam, mert "akkor is nekem van igazam" természetű, makacs ember vagyok. A család összes többi tagja is ilyen, úgyhogy szinte soha véget nem érő veszekedések vannak nálunk emiatt, senki sem képes engedni a maga igazából, és mindenki rettentő sértődékeny típus. Anya a legdurvább ilyen szempontból. Régebben ő volt a kedvesebb és apa a keményebb, de valahogy az utóbbi években cseréltek, míg apa megértőbb és türelmesebb lett, anya nagyon türelmetlen, lobbanékony és szigorú lett, és még érzékenyebben reagál mindenre mint ezelőtt. Képes több éves sérelmeket is a fejemhez vágni, hogy ezt meg azt mondtam neki, x évvel ezelőtt, ami számomra elég ijesztő, mert az ilyesmiket már rég megbántam és reméltem hogy már úgyis mindenki elfelejtette. Ezek szerint anya nem. Jó ember lenne ő egyébként, tanárnő egy gimnáziumban. Csak az a gond evvel, hogy nem sok ideje jutott ránk emiatt soha, és amikor épp otthon volt akkor is kiabált valamiért velünk/velem. Az iskolában szeretik őt a gyerekek mert velük türelmes meg kedves, és jó tanár is, de elfárad ott egész nap a munkában, rengeteg dolga van, és van nem kevés idióta kölyök ott is, akik felbosszantják, és szerintem a nap folyamán felgyülemlett összes feszültségét rajtunk vezeti le otthon. Néha olyan sokáig bent van az iskolában hogy úgy tűnik, hogy már csak aludni jár haza. Nem csak velem türelmetlenebb hanem a többi családtaggal is, ezt észrevettem. De velük ennek ellenére is elég jó még a kapcsolata. Nem tudom, hogy segíthetnék rajta, vagy magamon, de nem akarom hogy örökre ilyen legyen a kapcsolatunk. Bíztam benne, hogy ez csak addig lesz így, amíg otthon lakom, mert ott a kis helyen egymás agyára megyünk, de most a távolsággal sem lett jobb. Lehet ez még jobb valaha is? Kinek mit kell tennie ez ügyben?

Ha számít valamit, a családtagok életkora: Apa:62, anya:48, nővérem:22, én:20, öcsém:10. Ja és lány vagyok.

Kb. ennyi, bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, szerintem nem maradt ki semmi, ami fontos. Remélem van itt valaki, aki érdemben tud segíteni, mert a pszichológus sajnos már nem fér bele a költségvetésembe. :)