Melyik gondolkodás lenne a logikusabb?

24 éves vagyok, jelenleg még itthon élek édesanyámmal...dolgozok rendesen, fizetésből adok is haza értelemszerűen, de anyumnak még az sem elég(25ezer Ft), minimálbér felett keresek kicsivel.

Én úgy gondolkozok, hogy ebből a fizetésből ha még többet adnék haza, mégkevésbé látnám a jövőmet, mikor tudnék én itthonról elköltözni, saját lábamra állni...

Másrészről megértem anyumat, mert az ő fizetéséből is éppen csak kihúznánk a hónapot. Persze nem leszünk nullán sosem, csak kevés marad a végére.

Ezen felül nemrég kapott egy közepesen nagy összeget, amit végülis a 30 éves munkaviszonyáért kapta.

Ő ezzel a sajátjaként rendelkezik, mert azért ő dolgozott meg.

Ez világos, viszont az összeg nem túl nagy ahhoz, hogy valami komolyabb felújításba vagy ilyesmibe belefogjon, így inkább ilyen toldozgatós-foltozgatós javításokat csinált a lakáson, ami gyakorlatilag semmit nem javít az összképen, csak másképpen előnytelen...kvázi kidobott pénz.

Ellenben akár abból a pénzből akár hozzá tudott volna járulni ahhoz, hogy elinduljak valamerre, vagy legalábbis megtartotta volna, és olyankor költené el, amikor valami szükséges dolgot 1-1ben ki bír belőle fizetni...

Eléggé követelően hangzik, de nem a gyerek támogatása lenne fontosabb, és egyben logikusabb(hosszabb távon nyilván kifizetődőbb)?

Belátható, ő is tudja szerintem, hogy saját erőből elég nehéz dolgom van, mégsem segít, miközben nem állunk olyannyira rosszul, hogy az utolsó fillér is számítana.

Másrészt bár magamon nem érzem, de általánosságban nem lehet ebből később olyan szintű állapot, hogy később, amikor a szülőnek lenne szüksége segítségre, akkor a gyerek nem lesz hajlandó erre, mondván ő ezt tanulta, hogy mindenki áll a saját lábán, segítség nélkül?