Erkölcsileg mennyire vagyok elítélhető, ha nem tekintem az életem részének az apámat, s ezáltal albérletbe, vagy akár az utcára is kényszerülhet?

A kérdésemre tudom a választ, de mivel ez egy konfliktusforrás anyám és köztem felteszem a kérdést, hogy megmutathassam neki későbbiekben a válaszokat, amennyiben nem sikerül megegyeznünk a dologban.

Apám volt a családfő, anyám nem dolgozott betegsége miatt. Az apám szélsőséges személyiség volt, aki a saját világában élt. Amit ő mondott, az úgy volt, az úgy volt helyes. Az, hogy ő téved, vagy hibázik, mint opció nem volt.

Kiskoromban még abban a hitben éltem, hogy az alkohol miatt olyan hülye, és szélsőséges, mint amilyen. A péntekek voltak a rémálmaim, mert ekkor volt fizetés, majd három héten keresztül előleg. Részegként sokszor jött haza, ilyenkor vagy nagyon vidám, vagy nagyon agresszív volt. Többször megvert engem, s az anyámat, s volt olyanra is példa, hogy szétvert mindent, de arra is, amikor álmomból pofozott fel. Józanon se volt teljesen százas, a legkisebb dologért is képes volt pofon vágni, mint pl. ha leejtettem a kanalat, vagy villát. Okot mindig talált, de volt olyan, hogy direkt heccelt, mert látta, hogy idegesít vele. Amikor kértem, hogy hagyja abba nem tette, csak folytatta tovább. Aztán felpattantam, kimentem a szobából. Akkor az volt a baj, hogy hogyan is mertem csak úgy őt ott hagyni.

Albérlet után olyan helyre kerültünk, ahol idős embert kellett gondozni cserébe albérleti díj nélkül. Itt már saját szobám volt, akkor aztán kezdődtek a szélsőségek.Apám pornófüggő volt, többször kaptam rajta ahogyan a gépen azt nézte. Nem "játszott" magával, hanem akár órákig nézte. Persze "útban" voltam neki, így mielőtt hazajött gyorsan át kellett mennem a szobámba - ami külön lakrészben volt -, s aztán ha nem ettem, akkor éhen mentem aludni.De olyan is volt, hogy ha elfogyott a vizem, akkor kimentem az utcára, s az utca végén lévő kútból eresztettem vizet.

Ahogy nőttem a verések elmaradtak, s én is kezdtem neki visszaszólni. Anyámat rendszeresen terrorizálta, verte. Jó tanulmányaim ellenére nem mentem egyetemre, főiskolára, hanem a gyorsan lefutó szakmai képzést választottam, hogy minél hamarabb elmehessek dolgozni. Az anyagi függetlenedés után többször mondtam anyámnak dobjuk ki, de nem tette. Mindig az volt az indok, hogy akkor én fogom eltartani? Időközben vásároltunk egy zárt kertet házzal, aminek a tulajdonosa én lettem, azonban az anyám lett a haszonélvező (az ő örökségéből lett vásárolva). Az volt mindenek az eleje, meg a vége, mindkettő oda volt érte. Én nem, mivel én a fővárosba szerettem volna menni, de mivel féltem kettesbe hagyni őket, így erről az álmomról letettem.

Időközben érrendszerű elváltozást találtak az agyi erekben, melyek magas vérnyomás hatására az agyban vérkeringési problémát okoznak, s ezért sokszoros volt az ájulás, rosszullét nálam. Ennek ellenére apám sokszor direkt idegesített, nem hagyott pihenni. Volt, hogy a mentősök kapartak össze a munkahelyem padlójáról, buszról, utcáról. Vagy a rosszullét megérzését érezve az öltözőben, meg a wc-ben bujkáltam, hogy ne vegyék észre a kollégák, hogy baj van, féltve a munkahelyemet.

Időközben az útjaik szétváltak, apám ebben a zárt kertben talált menedéket közös engedéllyel. Anyám letiltotta mindenhonnan, kizárta az életéből miután elvált, s lett másik partnere, s úgy vélekedett, hogy apám ő neki senki, viszont nekem az apám.

Miután elköltözött onnan apám egy nőhöz én nem kerestem társaságát, s anyámmal megbeszélve közöltem vele, hogy mivel tulajdonjoga nincs, s mivel hátam mögött ment ki füvet nyírni elvileg (megbeszéltük, hogy bármit csinál előtte szól), de közben van hol laknia, így nincs ott keresni valója. Napokban ismét felkeresett, hogy szétválnak az útjaik a nővel, mehet-e oda kb. egy hónapra, míg nem talál albérletet. Én igent mondtam feltételek nélkül. Anyám azonban elkezdett lobbizni neki, hogy maradjon ott, csak nem vihet oda senkit, nincs bérleti díj, de cserébe tartsa rendbe. Meg csak ne tegyem ki az utcára (ami nem történt meg), s az indok "mégis az apád".

Szeretném, ha véleményt nyilvánítanátok ezzel a helyzettel kapcsolatban, továbbá az én álláspontomat alapul véve:

A véleményemnek helyet adtam, mivel én úgy látom, hogy a családi szituációban a legnagyobb áldozat én voltam, hiszen anyám felnőtt emberként választotta apámat. Évekig nem tett semmit, amikor ki akartam dobni, nem engedte.

Ők közösen döntöttek a gyerekvállalás mellett, így ők "választottak" engem, s ezzel járó (nem igazán teljesített) felelősséget. Míg én őket "kaptam" úgy, hogy gyerekként rokonok híján a kiszolgáltatott állapotot. Szinte az elviselhetetlenségig megromlott a kapcsolatom apámmal, aki miatt többször voltam rosszul, vitt el a mentő. Mindezek mellett nem mertem itthonról elköltözni, s senkinek nem beszéltem az itthoni dolgokról a szégyenérzet miatt. Soha nem élősködtem rajtuk, ellenben feláldoztam szinte mindent, mert nem mertem külön életet élni.

Azt gondolom engem is bántott, s nekem is jogom van őt kiírni az életemből.