Nekem van igazam vagy a családomnak?

Folyamatosan csak azt hallgatom hogy ne a szobámban üljek, mozduljak ki, töltsek idő velük, ők az én koromban már mindent csináltak a ház körül és házban, meg túráztak, csavarogtak a barátaikkal.

Idáig teljesen rendben van, a tinédzser kor nem arról szól hogy valaki folyton csak a szobájában üljön,ez teljesen egyértelmű.

De.

Én már egész kicsi koromtól próbáltam önállóbb lenni, egészen 11-12 éves koromig minden nap sötétedésig a barátaimmal voltam mindegy hogy hétköznap volt vagy hétvége, többnapos utazásokon vettem részt, már akkor is élveztem hogy világot láthatok és független vagyok, 12 éves koromban Franciaországba mentünk egy hétre pár baráttal, meg egy rakás idegennel egy szervezett kiránduláson (amiért egy éven át kellett győzködnöm őket, csak csellel és külső segítséggel értem el hogy elmehessek, túlságosan féltettek ami érthető is volt, hiszen csak 12 voltam).

Egész addig így ment, amíg vidékre nem költöztünk, ekkor lehettem 13-14 körül, nem sokkal a gimi előtt. Így több mint fél óra beérni a városba busszal, iskolába is egy óra alatt jutok el a csúcsforgalomban. Itt senkit sem ismerek, a szomszédaink idősek, ismerkedni korombeliekkel meg sehol sem tudok a közelben, de ha tudnék se akarnék, mivel introvertált vagyok és bőven megelégszem 5-6 baráttal.

Elég nehéz suliba járok, rengeteget kell tanulni (orvosira készülök, így meg főleg), hétköznap kizárt hogy sokáig távol legyek. Így is fél 8-tól fél 4-ig a suliban vagyok, utána még egy óra hosszat csavarogni is szoktunk a többiekkel, mire hazaérek már semmi időm nincs magamra, általában csak eszek meg tanulok.

Érthető hogy hétvégére teljesen lefárasztanak, kell az a két nap hogy feltöltődjek. Van hogy ilyenkor is szervezünk programokat főleg ha jó idő van, de legalább egy napot szoktam pihenni. Ilyenkor, meg amikor itthon vagyok vagy telefonozok és azon chatelek/olvasok/filmezek, vagy rendes könyvet olvasok, rajzolok, szinte bármivel le tudom foglalni magam.

Na és ilyenkor szoktak jönni a szüleim, folyamatosan nyitogatják a szobám ajtaják hogy "már megint a telefont nyomkodod?", "már megint olvasol?", "olyan mintha itthon se lennél, gyere már oda hozzánk". És nem arról van szó hogy nem szeretem őket, hanem ez az egész túl sok. Miért nem tudják megérteni, hogy szükségem vagy egy kis egyedüllétre, személyes térre? Amikor csak relaxálok, olvasgatok, vagy tanulok, és nincs senki a közelemben. Nem magányra vágyok, hanem egyedüllétre.

És aztán jön a többi, miért nem megyek velük folyton kirándulgatni, bevásárolni, sétálni egyet, stb. Megfojtanak ezzel az egésszel, miért nem értik meg hogy szeretnék függetlenedni tőlük? Nyáron 18 leszek, majdnem nagykorú, jövőre megyek Pestre koliba ha minden úgy megy ahogy tervezem, ehhez fel kell fedeznem magamat, a saját utamat járni, önállósodni.

Persze szoktam velük időt tölteni, nem zárom ki őket teljesen az életemből, de minden egyes alkalommal amikor lemondok valamit mert tanulnom kell, vagy mert egy barátnőmmel találkozom, akkor megsértődnek, hogy hogy lett nekik ilyen lányuk, mi lett azzal az aranyos kislánnyal aki voltam, stb.

A másik pedig, hogy nem engednek szinte sehova. Pedig nem bulizni járok, sosem voltam még egyben sem, nem is vonz a sok részeg ember és a tömeg, egyáltalán nem az én világom.

Általában ha a barátaimmal vagyok akkor mozizunk, városban csavargunk, bicajozunk, vagy náluk vagyok, mert a szüleim nem szeretik ha haza hozok bárkit is. Soha életemben nem engedtek ott aludni senkinél hogy "ne zavarkodjak másnál" és mert nem szertnék visszaadni ezt, hozzánk ne jöjjön senki se. A mai napig nem engednek senkinél sem ott aludni, akkor is le vagyok szídva, ha sok időt töltök valakinél. A múltkor azért veszekedtek velem fél napig mert a megbeszélt 4 óra helyett 6-ra értem haza. 6-ra! Miközben a korosztályomnál az a "normális" hogy hajnali 3-4 órára mennek haza.

Ha elmegyek akkor amiatt veszekednek folyton, ide nem hozhatok senkit, ha pedig itthon maradok akkor fél napig sem pihenhetek mert folyton azzal jönnek hogy ne gubbasszak a szobámban. De mit csináljak kint? Nincs a közelben egy ismerősöm sem, és nem is akarom hogy legyen, mert nincs szükségem rá hogy minden napot barátokkal töltsek. És arra se hogy a családommal, szeretem a nyugis hétvégéket.

Mit csináljak? Nekik van igazuk vagy nekem? Mert sokszor úgy érzem hogy velem van a baj, mindenféle alkalomnál. Ha elmegyek valahova, és utána veszekszünk emiatt, akkor azért érzem rosszul magam mert mérgesen akaratlanul is olyat mondok amit nem szeretnék, feleselek és bűntudatom van utána. Ha pedig itthon ülök akkor folyton azt hallgatom hogy ők az én koromban ide-oda mentek, miért nem teszem ezt én is, és nem egyszer előfordult már hogy teljesen elvették a kedvem ezzel, úgy éreztem hogy nem csinálok semmit, miközben sokan hétvégén is pörögnek. Kellett idő,de elfogadtam magam olyannak amilyen vagyok, ami egy introvertáltnál szerintem nem a legegyszerűbb dolog.

Azt sem értik meg hogy már olyan világot élünk mint régen, a szórakozás is mást jelent. Az extrovertált barátaim bulizni akarnak, az introvertáltak pedig hozzám hasonlóan "töltődnek" hétvégén (általában). Amit a szüleim szeretnék hogy csináljak (túrázás, sportolás hobbiból), az lehetetlen, mivel itt egy olyan ember sincs már akivel ezek megvalósulhatnának, még akkor sem ha szeretném.

Jogosan vagyok dühös rájuk? Ők is, és én is más szemszögből látjuk a dolgot, a barátaim elfogultak ezügyben, úgyhogy gondoltam itt teszem fel a kérdést idegeneknek, szerintetek kinek van igaza?

(U.i.:Bocsi a hosszú kérdésért, kifakadtam és csak ömlöttek belőlem a szavak)

17/l