A gyerekem itthon ül hónapok óta, nem akar dolgozni. Mit tegyek?

Amúgy szar helyzet, én egy évig voltam munkanélküli, de állandóan a hordetéseket néztem, és mnidenre jelentkeztem, amire lehetett.

Igen, marha kellemetlen, mikor az embert nem hívják sehonnan, de könyörgök, addig kell keresni, míg nem talál valamit, nem otthon csücsülni és várni a sült galambot.

Ha pedig depreszsiós, akkor irány a pszichiátria/pszichológia, és kérjen szakvéleményt.

Beszéltetek vele, hogy ez így nem mehet tovább, és nem tudjátok eltartani?

Ha már igen, és semmi változás, akkor elzárod a pénzcsapot, a netet pedig lejelszavazni úgy, hogy csak akkor használhatja, ha ti is ott vagytok és tudjátok felügyelni, hogy nem játékra, hanem álláskeresésre használja.

De én például otthonra kajából se vásárolnék sokat, elkezdenék egyszerűbb, olcsóbb dolgokat választani.

Egyébként mi a végzettsége? Melyik régió?

Az a válaszoló vagyok, aki depressziós volt ebben a korban.

Amíg nem kerül valaki hasonló helyzetbe, nehéz azonosulni ezzel a betegséggel. Mindig is jó tanuló voltam, versenyekre jártam, tanárjaim folyton dicsértek, tehát mindenki számára alap elvárás lett volna, hogy gyorsan elhelyezkedjek, ami sajnos nem sikerült. Régen én is lustaságnak tudtam be, ha valaki otthon henyélt, amikor pedig belekerültem ebbe a helyzetbe, magammal se tudtam megbékélni. Hihetetlen, hogy ilyenkor mennyire le tudja redukálni valaki a szükségleteit. A végére eljutottam odáig, hogy még tisztálkodni se volt kedvem rendesen. A fogmosás persze alap volt, de hajat is csak heti szinten mostam, fürdést is kitoltam napokig. Ételek tekintetében se számítottak az ízek és az élvezetek, egyszerűen csak azért ettem, mert muszáj volt a túléléshez. Ha magam voltam, képes voltam napokig csak kenyéren élni, egyszerűen nem láttam értelmét, hogy nekiálljak főzni, amivel sok alapanyagot és időt elhasználok, az eredmény pedig úgysem boldogít. Volt, hogy szüleim elmentek nyaralni, én pedig egy kiló rizzsel kibírtam. Lehet, hogy most sokan megmosolyogjátok, vagy lustának tituláltok, de abban a helyzetben tényleg nem számított semmi. Szerencsére a barátaim mellettem álltak, szerveztek nekem programokat, aminek a nagy részét megint csak visszamondtam: egyrészt kényelmesebb volt ki se mozdulni, másrészt ha mentem, akkor megint kaptam otthon, hogy bezzeg erre van energiád.

Egész napom annyiból állt, hogy felkeltem, ittam egy kávét, majd rendet raktam a konyhába, takarítottam amit szükségesnek véltem, utána pedig egész nap nem volt semmihez se kedvem. Arra nem tudtam rávenni magam, hogy sorozatot nézzek, olvassak, tanuljak, vagy valami hasznossal töltsem az időmet.

Még mindig azt javaslom, hogy ülj le vele beszélgetni, nézzétek át a hirdetéseket, kérdezz te is körbe ismerősöknél, hátha akad neki valami. Egyik válaszoló írta, hogy biztos sem szégyelli magát, amiért a szülei gürcölnek, ő meg csak lógatja a lábát: nekem pont ez volt a legnagyobb fájdalmam, hogy apukám végigdolgozta a fél életét, megtett értünk amit csak lehetett,é n meg ott voltam, fizikailag a legjobb időszakomban, mégse kellettem sehova.

Egyértelműen depressziós. Velem is ez volt, amikor munkanélküli voltam. Egy ideig próbálkoztam az álláskereséssel, aztán a visszautasítások miatt már nem is próbálkoztam, mert nem hittem, hogy valaha is felvesznek majd valahova. Egész nap csak aludtam, vagy neteztem, nem mentem sehova, nem találkoztam senkivel, ahhoz sem volt bennem életkedv, hogy kimozduljak a házból és kimenjek az utcára.

Nálam a szüleim úgy oldották meg a dolgot, hogy segítettek munkát keresni, magyarul az én nevemben küldözgették el az életrajzomat cégekhez, amiről én nem is tudtam. És adtak egy ultimátumot, hogy x hónapon belül munkát kell találnom, különben irány az utca. Ez persze nem volt kellemes érzés. Állandóan csak bőgtem minden nap, biztos voltam benne, hogy nem kapok időben munkát, és az utcára fogok kerülni. De végül mázlim lett, az egyik helyre behívtak, ahova a szüleim küldték el az önéletrajzom, és végül oda fel is vettek.

Nem állítom, hogy szép dolog a saját gyerekedet azzal fenyegetni, hogy kidobod otthonról, ha nem lesz munkája, ezért talán nem ezzel kéne kezdeni, de azt ti is kipróbálhatnátok amit az én szüleim, hogy ti kerestek neki munkát. Küldjétek el az életrajzát minden álláshirdetésre, ami a végzettségének megfelelő. Ha valahonnan visszahívják, akkor ha megtehetitek, kísérjétek el az állásinterjúra is! Egy részről jól jön egy kis biztatás az utolsó pillanatokban, más részről meg tudtok róla győződni, hogy tényleg elmegy-e az interjúra. (Velem volt olyan, hogy az ajtóból visszafordultam, mert féltem az újabb visszautasítástól.)

jaj depresszió, de könnyű erre fogni.

leülsz vele: megmondod, hogy nem tudod támogatni.

menjen akárhova dolgozni, és tartsa el magát! sőt simán kérheted tőle, hogy adjon a rezsibe