Szülök, ti szoktátok telefonon keresni a felnőtt gyereketeket vagy azt várjátok, hogy ő hívjon?

Már régen elváltak a szüleim, Anyuval maradtunk, de Apuval kb havonta találkoztunk. Ha anyagiakról volt szó pl zsebpénz kellett azt mindig adott, de máshogy nem igazán foglalkozott velünk. Most már felnőttünk, külön életem van már, a férjemmel élek. A kapcsolatunk Apuval nem kifejezetten rossz, de jónak sem mondható. Fel szoktam hívni 2-3 hetente, mert általában várok hátha eszébe jutok és felhív, de sajnos nem. Tényleg csak akkor hív ő, ha névnapom vagy születésnapom van. Volt, hogy Anyunak panaszkodott, hogy nem hívjuk. Mondtam is Anyunak, hogy ezt nem értem, mert mi hívjuk csak őt, ő minket nem. Nagyon furcsa az egész helyzet, valahogy ő elvárja azt, hogy mi hívjuk őt. Én azért hívtam, mert mindig érdekelt mi van vele, most pedig már mióta elvárja azóta úgy érzem csak kényszerből hívom. Azért nagyon nehéz ez az egész, mert alapjáraton nem rossz a kapcsolat, mert havonta-kéthavonta összejárunk a családdal, viszont a részéről akkor sincs igazán meg az érdeklődés felénk, jó ha feltesz 2 kérdést. Megmondom őszintén sokat sérültem lelkileg gyerekkoromban, pont a kamaszkorba léptem be mikor elváltak a szüleim, ami nagyon megviselt, haragudtam az egész világra. Most felnőttként pedig nem szeretnék tovább sérülni. Szeretném ha jobb lenne a kapcsolatunk, de ha ő ezért nem akar tenni akkor nem tudok mit csinálni.

Mit gondoltok? Adjam fel, hogy valaha igazán jó lesz a kapcsolatunk és lépjek tovább?

27/N