Milyen kapcsolatban álltok a szüleitekkel? Kiköltözés után mi volt az, ami a legnagyobb megkönnyebbülést/hiányt okozta nektek?

Elváltak a szüleim. Amíg együtt voltak, nem volt éppen ideális gyerekkorom. Utána sokat javult.

Apukámmal nem tartom a kapcsolatot. Persze időnként találkoztunk. Rá sem haragszom már. Sok minden van, amiben hasonlítok rá, na nem a viselkedésben, hanem pl. érdeklődési körben. Vannak olyan tehetségeim, amit tőle örököltem.

Anyukámmal nagyon jó a kapcsolatom, szinte baráti. 100%-ig megbízom benne. Amikor otthon laktam, akkor is jóban voltunk, de azért felnőttként az a legjobb, ha önállóan él az ember. Tinikoromban volt egy kevésbé felhőtlen időszak, de akkor sem volt semmi komoly, gondolom, mindenki átesik egy lázadósabb időszakon.

Anyukámra büszke vagyok, hogy egyedül felnevelt, anyagi nehézségeink ellenére. Ezt többször mondtam is neki. Nekem ő az ideális szülő. Bármit megbeszélhettem vele, "baráti" volt, de közben kellően szigorú is, voltak megfelelő elvárások is velem szemben.

Egyébként ő is szokta mondani, hogy büszke rám, és örül, hogy ilyen gyereke van, mint én.

Én most már idősebb korára anyagilag próbálok neki segíteni.

Egyébként kisebb segítségek pedig oda-vissza működnek, pl. ha valaki beteg, bevásárolni, takarítani.

Anya nem örült mikor külön költöztem, picit mérges volt rám, hogy mi az hogy elmegyek a szülői házból...

24 éves voltam...

Apámmal sose voltam jóban, alkoholista, vele csak köszönőviszonyban vagyok

De anyával már jó a kapcsolatunk, rá kellett jönnie, hogy egyke létemre, már szeretnék önálló életet :)

én nagyon szerencsésnek érzem magam-főleg azok után amiket itt szoktam olvasni.

Én egy boldog családban nőttem fel-ahol nem voltak veszekedések,max vitatkozások.

A párommal először a szüleimnél éltünk,sőt később a hugom a párjával is otthon lakott-így 7en éltünk egy házban mert van egy öcsém is) sokan megkérdezték hogy hogy bírjuk-de teljesen jól megvoltunk.a házimunkát megosztottuk egymásközt és nem volt konfliktus. férjhezmentem és mivel akkor még nem készült el a házunk azután is maradtunk hogy terhes lettem.szóval utána már 8an lettünk :D

1éves volt a lányom amikor elköltöztünk-de fura mód nem voltam felhőtlenül boldog attól hogy külön mentünk,mert hiányzott a nyüzsi.és furcsa volt hogy hirtelen csak 3an lettünk. aztán persze már élveztem a dolgot.

A gyerekkorom nem volt felhőtlen, sem édesanyám sem pedig édesapám nem tudta, hogy hogyan is kellene gyereket nevelni szerintem. Legalábbis felnőtt fejjel így látom. Lelki és fizikai terrorban is részem volt, fizikai apám által, lelki pedig anyukám által. 3-an vagyunk testvérek, velük nagyon szoros a viszonyunk, valószínűleg a gyerekkorunk is közrejátszott ebben, hogy csak egymásra számíthattunk a nehezebb időkben, és egymást támogattuk. Egyikőjükre sem haragszom, valószínűleg ezt is a testvéreimnek köszönhetem, tesóim szintén így vannak vele. Jó a kapcsolatunk a szüleimmel, 5 éve költöztem el, de utána még jobb lett. Támogatni támogattak mindenben, bár anyagilag és nem lelkileg, ezt meg is köszöntem nekik, hiszen elköltözni is a segítségükkel tudtam.

Nekem hatalmas megkönnyebbülés volt a költözés, mivel állandó volt a feszültség, veszekedés, verés otthon, bár a verés javult ahogyan egyre nagyobbak lettünk, viszont lelkileg nagyon megterhelő volt a légkör ettől függetlenül. A szüleimnek is elmondtam, hogy nekik már rég el kellett volna válniuk, hiszen folyamatosan bántják egymást, folyamatosan bántottak minket is, nagyrészt szerintem azért mert egymással volt gondjuk. A mai napig vannak nagyobb drámák náluk (már egyikőnk sem lakik otthon), 1-2 évente borul a bili olyan szinten, hogy attól rettegünk nehogy valamelyik szülőm öngyilkos legyen, vagy nehogy családi tragédiába torkolljon a veszekedésük. Közvetett módon ezáltal, még mindig tart a lelki pszicho, mert értelemszerűen aggódunk ilyenkor és tehetetlenek vagyunk, legutóbb 2 hete volt ilyen,viszont 27 éves fejjel már beláttam, hogy semmit nem tudok tenni ha édesanyámnak ez így megfelel és nem hajlandó lépni, annak ellenére, hogy mindhárman testvérek támogatnánk, és az anyagi helyzete is megengedné, hogy könnyű szerrel továbblépjen ha valóban szeretné.

Én a valódi érzelmeimet mutatom feléjük felnőttként, gyerekként nem volt ez így. Inkább összevitatkozunk, de akkor is megmondom ha nem értek egyet valamiben, hiába tudom, hogy akkor 2 napig megy a sértődés a részükről. Részeseik a mindennapjaimnak, a testvéreimének szintén részeseik, viszont semmi pénzért nem laknék velük egy fedél alatt újra.

Jelenleg 26 vagyok. Az én anyám elmezavarral és mániás depresszióval küzd. Apám egy önelégült, nárcisztikus szociopata. Az én családomban a veszekedés, a széthúzás és a gyűlölködés szinte mindennapos dolog volt (mind a szülők, mind a tesók részéről). Anyám nem sokat törődött velem, apám külön élt anyámtól (nem váltak el), de mikor nagyritkán hazajött, az első dolga az volt, hogy alaposan megverjen engem, mert nem volt túl jó a tanulmányi átlagom. (Általában anyám hergelte őt ellenem.) Emiatt érthető hogy nem kedveltem az öreget túlságosan. Kamasz koromban "magához vett". Mivel vállalkozó, ezért mindig volt pénze, amit nem győzött szórni két kézzel. Ennek ellenére mi egy csöves putriban éltünk mérhetetlen mocsokban és kuplerájban (mivel apám hihetetlenül trehány és igénytelen). Emellett folyton fölhánytorgatta hogy "mennyi pénzbe kerülök neki", továbbá folyamatosan rombolta az önbizalmamat és nem győzött lelki terrorban tartani. Gyakorlatilag egy rabszolgát csinált belőlem, akit folyton azzal zsarolt hogy kidob az utcára ha nem teszem azt, amit parancsol. Érthető hogy ezek hatására én is szociopatává és depresszióssá váltam. Aztán amikor nagy nehezen sikerült elköltözni, baromi nehéz körülmények közé kerültem. A sok gyerekkori trauma és az állandó lelki terror miatt kialakult, éveken keresztül elfojtott stressz hatására paranoiás lettem, antiszociális és mániás depressziós (mondanom sem kell hogy ezek különösen megnehezítik a munkám, dolgozni meg muszáj hogy ki tudjam fizetni az albérletet). Hiába jártam sokáig pszichoterápiára, a kilátástalannak tűnő helyzetem miatt mindig visszazuhantam. Mivel egyáltalán nincs önbizalmam, állandó pesszimizmus gyötör (mindent sötéten látok) nem tudom mit jelent a "szeretet" fogalma, ezért az életem sivár és nincsenek hosszútávú céljaim sem, emiatt állandó halálvágy gyötör.

Én úgy hiszem hogy a szülői közreműködés intenzív szerepet játszhatott abban, hogy ilyen emberré váltam. Mivel képtelen vagyok szeretni, ezért a szüleim iránt sem érzek semmit, haragudni pedig csak magamra tudok. Természetesen ők megszűntek a számomra létezni, egyáltalán nem tartom velük a kapcsolatot.

Anyukámmal jóban vagyok, apámnak csak kb köszönök, mert egy alkoholista fsz.

Mindent rám hagytak sajnos, nem volt nagy szigor. Nem kellett soha semmit sem segítenem, minden ügyet ők intéztek helyettem, mindent megkaptam szinte. Miután elköltöztem utána ittam meg a levét, még főzni sem tudtam. Szerintem anyám azért volt engedékeny, mert így próbálta apám züllöttségét kompenzálni.

Férjem még mostanában is szokta fogni a fejét, hogy alapvető háztartási dolgokat nem tudok. Gyermekünkkel már közösen takarítunk, nézi ahogy főzök, és sokat foglalkozom vele. Ha valamiért hisztizik, akkor próbálom vele megbeszélni, h miért is van ez.

Apám kicsi korom óta alkoholista volt, anyám pedig egy mártír/zsarnok a borderline-t súrolva. Nem volt jó gyerekkorom, volt minden, amit el lehet képzelni - verés (szíjjal vagy épp ami kéznél volt), éheztetés, lelki terror, lelki és "sima" zsarolás, üvöltözés.. napestig sorolhatnám.

Amikor nagykorú lettem és befejeztem a középiskolát, elköltöztem és vissza se néztem azóta sem. Pár év elég kínkeserves munkájával talpra álltam, mára már teljesen rendezett, kiegyensúlyozott, boldog életem van, de ha rajtuk múlt volna, egy roncs lenne belőlem. Ezt az örömet viszont senkinek sem voltam hajlandó megadni :) Azóta se tartom velük a kapcsolatot (több, mint 10 éve), ezen nem tervezek változtatni.

Az én szüleim elváltak, de előtte sem volt otthon apukám sokat, mert sokat dolgozott, így sem a válás, sem az elköltözés nem változtatott a kapcsolatunkon. Párszor találkozunk egy évben, telefonon beszélünk, jóban vagyunk. Ettől függetlenül nagyon boldog gyerekkorom volt, a válás is teljesen baráti légkörben zajlott le, és én nagyon hálás vagyok ezért. Anyukámmal és a testvéremmel maradtunk így 3-an a válás után. Velük olyan szoros a kapcsolatom, hogy a párom nem is érti sokszor, hogy lehet ennyire bensőséges. Mindent megbeszélünk őszintén. Persze egyetemre mentem másik városba, elköltöztem, és itt ragadtam az új helyen, itt kezdtem el berendezni az életemet, ennek 8. éve már. Pont a minap gondolkoztam el rajta, hogy milyen szerencsém volt, hogy ilyen támogató családba születtem (nagyszülők, nagynénik is), nélkülük nem lennék most ott, ahol.

Nekem a legnehezebb, hogy anyukám nincs velünk ebben a városban. Ő otthon maradt, odaköti a munka, emlékek. A testvéremmel mi egy városban lakunk, ez egy kicsit vigasztal, de nagyon hiányzik, hogy együtt legyünk 3-an.

Én konkrétan dühből költöztem el. Ezek jtán egy darabig nem kerestem őket, és nem vettem fel a telefont. Mostanra normálisabb a kapcsolatunk.

Ami hiányzik: mindig volt a hűtőben kaja, ha hazaértem, mindig megkérdezték, milyen napom volt. Anyukám imádja a saját hangját hallgatni, ami hosszútávon elég idegesítő, de mégis szórakoztatóak voltak a történetei. Sosem aludtam el, minden reggel felkeltettek, ha nem jöttem ki időben a szobámból.

Amiért hálás vagyok: jó oktatást kaptam, és ráneveltek arra, hogy egyedül is boldoguljak.

Azt hiszem, szerettek, csak elég ridegek voltak velem. Az együttélés pedig nem ment, teljesen más a napirendünk. Az értékrendünk is eléggé különböző.