Van még itt olyan akinek a saját apja keserítette meg teljesen az életét?

24 évesen már bármi van csak magadat lenne szabad hibáztatnod.

Simán kereshetsz munkát, leléphetsz. Közölheted anyáddal is, hogy válasszon vagy jön veled és elválik a férjétől vagy ha marad akkor rád ne számítson, mert csak látogatóba fog látni.

Apádat nem valószínű hogy meg tudod változtatni, anyád ha magától nem jött rá, hogy új életet kezdjen akkor valószínűleg nem is akar. Egyedül a testvéred akiért esetlegesen kár, de azzal ha új életet kezdenél és nem ragadnál te is le ebben a posványban akár még őt is ösztönözhetnéd arra, hogy amint lehetősége lesz kezdjen valamit magával.

"Apám alkoholista, mióta az eszemet tudom!

Utálom, hogy agresszív, tör-zúz, lelkileg bánt engem, és a családomat...

De mérges vagyok anyára is, mert 24 éve nem tesz semmit, csal tűr....

így kellett felnőnöm, és már elegem van abból hogy anya a mai napig nem csinál semmit, és nem váll el!"

Nálam dettó ugyanez volt a helyzet.

Egész gyerekkoromat tönkretette, ráadásul felnőtt koromban is folyamatosan nyomasztott. Hiába éltem 200 kilométerre, hallottam anyám hangjából a folyamatos idegeskedést, ha 3 havonta 1x hazamentem akkor is csak veszekedés volt. Szinte minden este részegen jelent meg az álmaimban.

Aztán most lesz egy éve hogy meghalt.

A halálával olyan nagy kő esett le a szívemről, hogy azt szavakban kifejezni nem tudom. Azóta még az álmaimban is józanon jelent meg, 1x volt hogy részegen, de akkor szinte rémülten keltem fel. Soha egy percet nem hiányzott, azóta komolyan mondom, nem is voltam igazán feszült vagy ideges.

Azt nem mondom hogy megbocsájtottam neki, soha nem is fogok, de úgy vagyok, hogy nem törődöm a múlttal, és inkább a jelennel, jövővel foglalkozom.

Ami viszont a mai napig elszomorít, hogy vannak idősebb kollégáim, főnökeim, akik próbálnak mindent megadni a gyereküknek, törődnek velük, értük élnek mondhatni. És sokszor fájó belegondolni, hogy akár nekem is lehetett volna normális életem, normális gyerekkorom és ez által én is egy teljesen más ember lennék, nem egy olyan aki tele van gátlásokkal meg lelki sebekkel.

Sokan vagyunk igy, en is. Tonkretette az eletem, pont akkor kattant be a legjobban, mikor palyavalasztas volt, igy csak raboktem egy sulira, es kesz. A tanevet mar ugysem abban kezdtem, mert sokadjara is menekulni kellett. Ami kisse abszurd dolog, hogy mindig arra nevelt, hogy ha valami serelem er, meg kell bosszulni. Hat en megtettem. Mivel o elvett mindent, ami fontos lehetett volna nekem, en is elvettem tole mindent. Kolduskent halt meg. De nem lettem tole boldogabb, ugyanugy nem tudok megbizni senkiben. 15 eve vagyok ferjnel, de a mai napig vigyazok arra, hogy meg veletlenul se keruljek fuggo helyzetbe. Es meg mindig tartok fenn egy kis lakast, hogy ha barmikor kellene, oda tudjak menni. Engem megnyugtat a tudat, hogy van, a ferjem meg megerti. Tudja, hogy letezik, de meg soha nem vittem oda, soha nem latta.

Szeretem ot, de meg mindig bennem van egy soha be nem gyogyulo sebkent a gyerekorom. Szoval, nem, en azt hiszem elmondhatom, hogy nem sikerult tultenem magam a dolgon.