Veletek közölték a szüleitek, hogy a testvéreteket jobban szeretik?
Meg tudom érteni, ha ne adj isten egy szülő, akarata ellenére nem tudja egyformán szeretni a gyerekeit pedig mindegyiket önmagukért imádja; de csak akkor, ha nem kivételezik. Viszont azt elítélem, hogy egy szülő csak azért szereti jobban a másik gyerekét, mert ő a szebb, az okosabb, a legidősebb vagy a legkisebb.... ez a helyzet pedig kivételezésekkel társul.
Mi ketten voltunk testvérek és mindig a nővérem volt a kedvenc. A külsőmmel kapcsolatban nem panaszkodhatok, de a nővérem szebb volt. Igaz, okosnak nem mondanám, de nem volt buta. Anyám, apám és az anyai ági nagyszüleim rajongtak érte, én mindig csak HARMADLAGOS voltam. Előbb a nővérem, majd a szülei és csak utána jöttem én. Egyedül az apai ági nagymamám szeretett igazán, de 14 éves voltam, mikor meghalt. A nővérem pedig 24 évesen egy autóbalesetben vesztette életét, ennek már 3 éve. Amikor megtudtam, hogy meghalt, a megkönnyebbülésen kívül semmi mást nem éreztem, sőt még lelkiismeret furdalásom se volt emiatt. Tulajdonképpen egyáltalán nem szerettem. A szüleim 2 évesen lepasszoltak az apai ági nagyimnak (aki egyébként gyűlölte anyámat) és ők pedig hármasban elmentek nyaralni, és ez ment 10 éves koromig. A nővérem közben élvezte a szüleim által nyújtott kényelmet. Amíg ő sorozatban kapta a szebbnél szebb ruhákat, addig engem csak kötelességből tartottak el és "szerettek". A szülinapjaim 15 éves koromig abból álltak, hogy kaptam egy tortát meg egy apróságot, aminek sok értelme nem volt, majd egy idő után a szülinapom is megszűnt. Karácsonykor pedig egy két ruhadarabot kaptam, amíg a nővéremet számítógéppel, telefonnal, TV-vel, Hi-fivel, szép ruhákkal.....halmozták el. Egyedül a nagyim gondolt rám. Hétvégente a nővérem azt csinálhatott amit akart, nekem pedig folyton a házimunkában kellett segíteni. De a nővérem iránti gyűlöletemet még jobban fokozta az, hogy gyakran visszaélt a helyzetével. Valami rosszat csinált, akkor mindig rám kente és a szüleink hittek neki, engem pedig megbüntettek. Egy csöppnyi együttérzés nem volt benne velem kapcsolatban. Igaz, én gyakran kiálltam magamért és szókimondó is voltam, de csak akkor, amikor már nem bírtan uralkodni magamon. 12 évesen megkérdeztem a szüleimtől, hogy engem miért nem szeretnek, erre ők csak nevetve válaszolták, hogy: "erős a képzeleted" - erre én könnyes szemmel a szobámba mentem és fél napig ki se jöttem onnan. Közben ők nyugodtan megebédeltek, megvacsoráztak és még nem is szóltak nekem, hogy evésidő van.
A nővérem, mikor gimnazista lett nagyon megváltozott. Heti szinten eljárt a barátaival bulizni, aminek az lett a következménye, hogy egyszer évet kellett ismételnie, mert megbukott történelemből. A szüleink még ennek ellenére se voltak vele szigorúak. Végül 17 évesen teherbe esett. Itt azért apámnál kihúzta a gyufát, anyám is ideges volt, de próbálta leplezni. A nővérem valamennyire megbánta a dolgot, de engem leginkább az döbbentett meg, hogy az abortusz után vígan élte a kicsapongó életét.
A helyzetemben csak annyi jó volt, hogy a szüleink értem sose aggódtak, azaz én is majdnem azt csinálhattam, amit akartam.
Végül 24 évesen meghalt a nővérem. A szüleim összeomlottak, főleg az anyám. Apám rászokott az alkoholra, majd kirúgták a munkahelyéről, mert részegen ment be, két év után pedig elváltak a szüleim. A nővérem temetésére nem mentem el. Akkor hiányoltak a szüleim először valamiről. Anyám FÖLKERESETT és megkérdezte, hogy miért nem jöttem. Erre én monologizálva kifejtettem az álláspontomat, anyám pedig felpofozott és leordibálta a fejemet. Én pedig megmondtam, hogy az életbe nem akarom látni őt az apámmal együtt.
A válás után anyám újfent fölkeresett és azzal a szándékkal jött, hogy helyre szeretné hozni a kapcsolatunkat, de én végig se hallgattam. Meg mondtam neki, hogy:"ott volt az egész gyerekkorom"- majd otthagytam. Azóta eltelt egy év és minden hónapban keres, de én mindig elutasítom. Legutoljára sírva könyörgött, hogy fogadjam vissza. Ha a nővérem még mindig élne, akkor le se szarna. Próbált megölelni, de én ellöktem magamtól. Megpróbált érzelmileg is zsarolni, de nem hatott meg. Az igazság az, hogy élvezem, ahogyan szenved, de nem azért nem békülök vele, mert azt szeretném, hogy szenvedjen, hanem azért, mert tudom, hogy az egyedülléttől való félelme miatt engem akar egy támasznak használni. Tulajdonképpen nem is az anyám, csak egy nő, aki a világra hozott.
Ez nagyon szomorú... Sajnálom kérdező, hogy ilyeneken kellett keresztülmenned. A helyedben én sem bocsájtanék meg, nem leszek ló helyett szamár senkinél.
Egyébként én is mindig úgy éreztem, hogy öcsémmel kivételeznek, de ennyire durva sosem volt, egyszerűen neki többet megengedtek, ami akkor nagyon zavart. Úgy tűnt mindig csak engem b***ogatnak, de így felnőtt fejjel már belátom, hogy a tesómat fiúként kevésbé féltették, és szó sincs róla, hogy engem ne szeretnének ugyanannyira. De nálatok ez teljesen más, az ilyenek nem nevezhetőek szülőnek. :/
Nekem anyukám azt mondta, hogy engem szeret legjobban, 4 testvérem volt. Ezt csak bánatában mondta, meg elkeseredettségében. Én próbáltam mindent megtenni érte, de a testvéreim csak rángatták, ordibáltak vele, a fejéhez vágták, hogy minek szülte meg őket....
De amikor a nővérem meghalt, anya hiába mondta, hogy engem szeret legjobban, 6 hónap alatt belehalt a nővérem halálába.
És itthagyott. Nem voltam elég fontos, hogy élni akarjon.
A te anyád él és könyörög a szeretetedért. Szerintem gonosz ember vagy és ismeretlenül is utállak minden leírt szavadért.
"Karácsonykor pedig egy két ruhadarabot kaptam, amíg a nővéremet számítógéppel, telefonnal, TV-vel, Hi-fivel, szép ruhákkal.....halmozták el. "
Ezt így mind egyszerre kapta, vagy külön-külön karácsonyokra?
"12 évesen megkérdeztem a szüleimtől, hogy engem miért nem szeretnek, erre ők csak nevetve válaszolták, hogy: "erős a képzeleted" - erre én könnyes szemmel a szobámba mentem és fél napig ki se jöttem onnan. Közben ők nyugodtan megebédeltek, megvacsoráztak és még nem is szóltak nekem, hogy evésidő van. "
Szüleidnek lehetett igaza :) Szerintem te egy durcás, hisztiző, toporzékoló kisgyerek lehettél, és akiből mára egy durcás, kisebbségi komplexusos, erősen frusztrált és irigy felnőtt lett, aki nem csak kisgyerek korában képzelődött, hanem manapság is ezt teszi :) Belelát minden olyat, ami nincs is, és elvárja, hogy mindenki kénye-kedve szerint ugrálgasson neki, mert szerint ez jár......... Jár a pfád, az jár :) De nem a tisztelet ezek után.
Tudod miből szűrtem ezt le? Ugyan miért is kellett volna szólniuk, hogy ebéd, vacsora, akármi, amikor te önként vonultál be durcázva a szobádba, és ha akarsz valamit, akkor neked kellett volna kijönni. Nem akartál, így maradtál bent, de senki nem fog könyörögni, hiába is vártad ezt el. Naná, hogy megebédelnek, vacsoráznak, ha meg bejöttek volna szólni, az lett volna a problémád netovábbja :) Neked mindig az nem jó, ami van :) És mindenből gondokat gyártasz, világméretűvé duzzasztod azokat, tévképzeted csak úgy szárnyal! :)
Sajnos paranoid alkat vagy, aki a saját tévképzetei rabja, és emiatt csak mindenkiben ellenségképet látsz, amiért viszont agresszív vagy.
Baktass szépen el egy jó pszichológushoz én azt ajánlom! :)
Ott majd kigyűrik belőled a sérelmeket, és ajánlanak valami jó módszert, hogy aztán ne gyötörd tovább a körülötted élőket, és későbbi családodat, férjedet, HA egyáltalán lesz ennyi sérelemmel és frusztrációval a lelkedben! :)
Te egy aljas, rohadt, szadista vagy!!!
És a szülei mégis mik voltak, hogy egész életében így megkülönböztették? A saját gyereküket! Neki nem olt választása, hogy megszülessen, nekik lett volna választásuk, hogy vállalják-e, ill. hogy miként viszonyulnak hozzá!
Kérdező, hagyd a fenébe anyádat, annyit se érdemel, hogy leköpd, és menj el egy pszichológushoz, aki segít feldolgozni a gyerekkorodat, hogy a későbbi életedre ne legyen kihatással.
Huh.
Először is azok a válaszók, akik sajnálnak engem, köszönöm az együttérzésüket, de nem kell annyira sajnálni. Amióta elköltöztem a szúleimtől azóta sokkal jobbra fordult a sorom. Diplomás 25 éves viszonylag jól kereső nő vagyok és már egy éve egy nagyszerű párkapcsolatban élek. A párom családjával is nagyon jó a kapcsolatom.
A múlton már túlléptem, de amióta anyám egyfolytában fölkeres, azóta egy kicsit összezavarodtam.
Azok a kommentelők, akik azt mondják, hogy csakis én lehetek a hibás, be kell valljam, hogy igazuk van. A nagymamámra ütöttem és nem voltam olyan szép, mint a nővérem. Igaz, egy kicsit temperamentumos vagyok, de csak akkor álltam ki magamért, ha már nem bírtam uralkodni magamon az pedig ritkán fordult elő.
Amúgy a nővérem soha nem adott rá okot, hogy szeressem. Lehet, hogy a családi etikett megköveteli a testvéri szeretetet, de ő lelkileg annyira nem volt a testvérem, mint amennyire vérszerinti testvérek voltunk.
Bevallom, mindig is irigy voltam rá, de ilyenkor mit érezzek? Őt mindig szeretet vette körül, addig engem csak kötelességből tartottak el. Sose értettem, hogy miért. Én is ugyanannyira a gyerekük voltam, mint a nővérem.
"A te anyád él és könyörög a szeretetedért. Szerintem gonosz ember vagy és ismeretlenül is utállak minden leírt szavadért."
Ha a nővérem még mindig élne, akkor az anyám le se szarna.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!