Hogy éli meg a szülő magában, ha a fia/lánya nem az általa elképzeltek szerinti életet éli? A leírásban hosszan kifejtem, hogy tegnap óta min is gondolkozok pontosan és miért, de ezen túl is szívesen várom a válaszokat ebben a témában.

Tegnap pár hónap után felhívtam a szüleimet telefonon ( amúgy emailben beszélünk, mert szerintük úgy olcsóbb, komolyabb nethez nem értenek). Apámmal beszélgetve szóbahozta, hogy ott ahol most lakom sikerült-e beilleszkednem, kapcsolatokat kialakítanom, netán van-e valami nő kilátásban. Mondtam neki, hogy ahogy eddig sem igy most sem igazán töröm magam azon, hogy kapcsolatokat építsek ki, amire ugye jött a vállasz, hogy pedig a kapcsolati tőke a legfontosabb dolog a világon, és ugye nem csak annyit csinálok, hogy reggel elmegyek dolgozni, aztán haza megyek kajálok és alszok. Mondom, de nagyjából ezt teszem, plusz edzek, olvasok, járok egyet, tanulok, hétvégénként meg ha olyan az idő akkor ezt mindet egyszerre vagy pedig túrázok estleg csak filmet nézek pár sör társaságában. Nekem ez igy teljesen tökéletes élet. Mondta, hogy tudja, hogy én ilyen magányosabb típus vagyok, és ha nekem igy jó, akkor örül neki.

Persze hallottam hangján, amit már kb. 25 éves korom óta mindig hallok, hogy ő nem szeretné, hogy a legidősebb fia a világtól elvonult agglegény legyen, aki mindenfelé jár-kell, csomó szokatlan dolgot csinál, de nincs állandó lakcíme, nincs senkije és csak ezeknek, meg a munkájának él. Tudom, hogy örül, hogy anno lediplomáztam (nálunk az érettségi is ritka a családban) de ezt bármikor lecserélné arra, ha egy nőt ne adj isten, családot tudna mellettem. Szerintem ez zavarja őt igazán.

És valóban, öcsémék több éves kapcsolatban élnek már régóta állandó munkahelyük van, élik a „normális” életüket. Ha valaki csak az életmódunkról ítélkezne, nem jönne rá, hogy testvérek vagyunk akkora a különbség.

Kapcsolati téren soha nem voltam otthon ráadásul egyre inkább azt látom, hogy unalmasak az emberek. Próbáltam már érvelni a szüleimnek, hogy hagyják ezt el, mert én tényleg jól megvagyok egyedül, ők ezt nem igazán értik meg mert társak nélkül nem lehet élni. Szerintem viszont inkább jobb egyedül, mint olyan társakkal, akikhez igazából semmi közöm. Ez legyen barátság vagy akár párkapcsolat. Pl. ahol felnőttem, ott ma napig megvannak a barátaim, velük gyakran beszélek is. Már pedig, ha jól gondolom, hogy mi a bajuk a szüleimnek akkor az a rossz hírem számukra, hogy már egy ideje nem találkozok olyan nőkkel, akikben meglátom a fantáziát. De ezt igy hiába is mondom nekik, mert ennyi idősen (29) már keresni kéne valakit, ne a nagyapja legyek a gyerekeimnek, hanem az apja.

Itt most a story nem az, hogy túl válogatós vagyok, hanem az, hogy apám is elég szörnyű körülmények között nőtt fel, és ő sem volt képes jobban biztosítani számunkra, de rengeteget tett értünk, cserébe én meg valahol úgy érzem ilyenkor, hogy csalódást okozok neki(k). Tudom, hogy ők teljesen jóindulatból úgy gondolják, hogy ez igy, ahogy én élek, nem jó.