Miért nem tud békén hagyni? (összetett kérdés)

Anya az egyetem kezdete óta folyamatosan számonkér. Mit tanultam, mikor tervezem stb. De ha olyan választ kap, ami neki nem tetszik, vagy olyankor nyit be a szobámba, amikor éppen nem tanulok, akkor kiabál és sérteget.

Egy másik városba járok egyetemre, egy nagyon nehéz szakra. Már nem élek otthon. Albérletben lakom a barátommal, és egy csoporttársammal. De most haza kellett jönnöm, mert fontos dolgokat kellett megbeszélnünk.

Az egyetemen néhány ponton múlt egy fontos tárgyam, most nem vizsgázhatok belőle. És abból sem, aminek ez az előfeltétele, pedig az nagyon jó sikerült. A belemet is kitanultam mindkettőre, nem aludtam napokig szinte semmit. Ráadásul a közelmúltban két rokonom is meghalt, az egyik ebből öngyilkosság. Ki vagyok készülve lelkileg ettől, és a kudarctól is. Mert egy másik tantárgyam sem sikerült (70-en buktak), de például a barátom mindenből átment. Pocsék érzés, nem is vagyok rá büszke, de borzalmas érzés, hogy neki minden sikerül, nem is akárhogy, én meg rendre elbukom. Ostobának és esetlennek érzem magam.

Anyám meg üvölt velem, összehasonlítgat a barátommal és utálom a kijelentéseit, amik nem adnak semmi támpontot a változáshoz. Én tényleg mindent megteszek, de többet fizikailag nem bírok. És ma (hosszú idő óta először) nem tanultam semmit, mert pihentem és olvastam. Mert nem bírom.

Őszintén szólva fáj, hogy nem sikerülnek a dolgaim, bármennyi energiát is fektetek bele. Úgy érzem, nincs erőm felállni. Pedig imádom, amit tanulok, ez az egyetlen, ami érdekel. Az egyetlen a világon.

Szóba került, hogyha nem jön össze, jövőre megyek, addig egy passzív félévben nyelvet tanulok. De attól is félek, hogy kibírhatatlan lesz nézni a barátomat, aki minden reggel indul egyetemre, és félek, hogy rámehet a kapcsolatunk is. Félek a változástól. És mindent a kedd fog eldönteni, akkor derül ki, hogy a másik fontos zh-m sikerült-e. Mert ha igen, akkor járhatok a második félévben, és nem kell passzivizálódnom. De szabályosan rettegek. Életemben nem éreztem még ennyire kilátástalannak a helyzetemet.

Édesanyám meg csak bejön a szobámba, kiabál és csak kiabál és számonkér és hibáztat. És összehasonlítgat a barátommal negatív irányban. Én meg már nem bírom lelkileg!

Van bárkinek bármi jó tanácsa, hogy mit tegyek?