Régebben amikor kisebbek voltatok, mit kamuztatok a szüleiteknek? (sulival kapcsolatban).

Tőlem elvárták, hogy jó jegyeim legyenek, ellenkező esetben leüvöltötték a fejemet, ezért nem mondtam el a rosszabbakat. A középiskola utolsó éveiben abszolút semmit nem írtam be az ellenőrzőmbe, de mivel tűrhetően jók voltak a félévi és év végi eredményeim, nem lett belőle baj. Másoknak rengetegszer hamisítottam felmentést, magamnak soha.

Akkor meg azert vagy bolond :D Ebben biztos vagyok. Csak abban nem, hogy a szo "jo", vagy "rossz" ertelmeben-e. :D

Sosem kellett hazudnom... Sőt, bármikor segítségért fordulhattam anyumhoz... Amiben tudott segített... Ami humán tárgyaknál jól jött... A reál/műszaki tárgyaknál meg megkért hogy magyarázzam el a saját szavaimmal...

Sulival kapcsolatosan nem hazudtam, mert jó tanuló voltam és nem volt értelme. Amikor becsúszott egy rossz jegy, azt megmondtam otthon. A szüleim nem reagáltak rá semmit, tudták, hogy úgyis ki fogom javítani. 4,8 volt az átlagom, úgyhogy nem estek kétségbe, ha néha rossz jegyet is kaptam, elvégre az év végi jegy volt csak a fontos.

Kisebb koromban konkrétan a hazugság fogalmát nem értettem és később is nehezen különböztettem meg, hogy mi számít hazugságnak. Otthon azt mondták, hogy hazugság az, amikor valaki nem mond igazat és hogy nem szabad hazudni, csúnya dolog (szüleim szótárában = ha megpróbálom, kiverik belőlem a szart is). Ennek ellenére ők is gyakran mondtak olyat, ami nem igaz de az érdekes módon nem számított hazugságnak. Pl. amikor valaki játszani hívott és anyám mondta neki, hogy nem mehetek, beteg vagyok, pedig nem voltam beteg csak nem akart elengedni. Vagy ha valakire azt mondta, hogy "gyönyörű figura", és valójában az illető ronda volt, akkor meg is kérdeztem hogy miért hazudik de erre az volt a válasz, hogy kuss legyen, én ezt nem érthetem. Igazából elég sokáig nem volt szükségem hazugságra, nem is lettem gyakorlott efféle dolgokban. Az iskolában több osztályba jártam egyszerre, kitűnő voltam, versenyekre jártam, iskolán kívül meg nem volt életem, mindig otthon kellett lennem. Néha próbáltam kisebb dolgokban hazudni (pl. azért késtem 10 percet, mert az énektanár bent tartott, de valójában a könyvesbolt kirakatát nézegettem) de annyira látszott, hogy nem igaz hogy mégis megvertek. Ha meg így is úgy is kaptam, akkor mindegy volt ha az igazat mondom el. Most felnőttként is abszolút pancser vagyok hazudozásban, legalábbis valószínűsítem, mert kipróbálni nem szoktam. Pedig néha érzem, hogy könnyebb lenne az életem, ha egy-két kegyes hazugságot hitelesen el tudnék sütni (pl. igen, jó volt az előadásod, miközben kritikán aluli volt) de valószínűleg egyből átlátnának rajtam. Na meg sokszor hamarabb kimondom az igazat és csak aztán gondolkodom, hogy hú ezt jobb lett volna kicsit módosítani de akkor már általában megsértődött a másik fél (Milyen volt az előadásom? - Kritikán aluli. Ő. Úgy értem legközelebb egy picit többet kellene készülnöd de a háttér amúgy tetszett... *másik fél már sértődötten becsapta az ajtót és abban az évben már nem szól hozzám*).