Mitől lehet az ha egy anya nem tudja kimutatni a szeretetét a gyermeke felé sem?

Pl. őt sem úgy szerették - aki felé nem mutatják ki a szeretetet, sokszor ő maga sem tudja kimutatni.

Nem elégedett az életével. Sok szülő úgy érzi,h a gyereke tehet arról,h neki nem jöttek össze a dolgok - túl korán született, nem olyan lett, mint amilyennek elképzelte, nem gondolta,h ennyi nyűggel jár, nem a nagy ő az apa, a gyerek miatt lemaradt egy csomó mindenről, a gyerek miatt nem talál új párt... végtelen szinte a sor. Hiába nonszensz az egész (nyilván nem a gyerek tehet ezekről), de mivel érzelmileg fejletlen, nem magában keresi a hibát. Sajnos ez nem egy ritka jelenség. Anno én is láttam,h anyám szinte undorral néz rám (csak úgy, nem történt semmi), érezni lehetett rajta,h sokszor annyira elege van,h elmenne örökre. A mai napig nem mondta sem a húgomnak, sem nekem,h szeret, pedig már mindketten túl vagyunk 30on.

Annyit tehetsz,h tanulsz az ő hibáiból, és a te gyereked már jóval szerencsésebb lesz.

Nekem is ilyen anyukám.

Nálunk szerintem az a magyarázat rá, hogy apámmal utálják egymást de sosem váltak el, egy fedél alatt élnek, de folyton civakodnak. Mivel apámat nem bírja, én pedig szerinte olyan vagyok mint az apám (ez részben igaz is, de pl. bennem van empátia apámmal ellentétben és sokkal figyelmesebb vagyok, stb. ), amiatt sosem tudott igazán elfogadni. A Tesóm tiszta anyám, igy vele kijön.

Az Anyukám generációjánál még jellemző, hogy nem tudják kimutatni a szeretetüket, mert pl. ezt hozták otthonról.

Emiatt én is mindig szeretethiányos voltam, rosszabbnál rosszabb kapcsolatokba menekültem - de most végre megtaláltam azt, aki mellett érdemes lehorgonyozni, aki ffi létére nagyon is ki tudja mutatni az érzéseit (nekem ez nagyon fontos volt), és ez még a gyerekeimre is nagyon jó hatással van, azóta sokkal inkább kimondjuk-kimutatjuk mind a négyen.

Az én anyukám is ilyen és sajnos én is ilyen vagyok, úgyhogy a saját tapasztalataimat írom most le ezzel kapcsolatban. Nekem a fizikai kontaktus, szemkontaktus más emberekkel rettenetes szorongást okoz (nem tudom pontosan miért), és egyszerűen nem tudok kapcsolatokat teremteni (egyedüli barátaim hasonszőrűek, mint én, vagy annyira "nyomulósak", hogy beküzdötték magukat a bizalmamba). Emiatt sokan úgy látják, rideg vagyok, szeretetre képtelen. Ez nem igaz, éppen csak nem tudom kimutatni feléjük az érzelmeimet, akkor sem, ha valójában kedvelem őket. Egyedüli kivétel ez alól a párom. Szerintem részben tanult dolog lehet ez, hiszen kicsi korom óta elég hidegek velem a szüleim. Ráadásul nem tanultam meg, hogy kell az emberek felé közeledni, mert életem első éveiben eléggé izoláltan éltem, szinte csak a szüleimmel volt kontaktom - arra még most is emlékszem, mennyire izgultam, ha új emberekkel kellett találkoznom, ha vendégségbe mentünk, órákig az autóban kuksoltam, hogy ne kelljen köszönni (azóta persze sokat fejlődtem).

Szóval, egyáltalán nem biztos, hogy a szeretet hiányának a jele az, ha anyukád nem mutatja ki. Még a folytonos kritizálás sem jelenti azt. Tudom, hogy ez neked nagyon rosszul esik, nekem is rettenetesen hiányzik az anyukám szeretete.