Lelkileg összeomlottam?

Hosszú levelet tervezek, úgyhogy remélem minden benne lesz, aminek benne kell lennie! :)

Szia!

Én már 3 nagyszülőmet elveszettem, egyet még egészen kicsi koromban, egyet tinikoromban és egyet félig felnőtt koromban.

Egy családtag elvesztése, pláne ha nagyon közel állt hozzád, az valami eszméletlen rossz. Azt érzed képtelen vagy elengedni, de sajnos muszáj, ugyanis sodrod magad a többi csapásba, ami csak történhet.

Anyukám mikor elvesztette az édesanyját pár évvel ezelőtt, belebetegedett. Depressziós lett, majd kialakult neki 5 évre rá egyfajta pánikbetegség, ami miatt most nyugtatókon élt. Ha akkor képes lett volna elengedni, akkor ma is egészséges lenne.

A halált feldolgozni nehéz. Főleg azoknak, akik úgy fogják fel, hogy "itthagyott engem" meg hasonlók. Ezt nem szabad! Az élet velejárója a halál. Egyszer mindenki meghal, te is, én is, a gyermeked is. De nem a halállal szabad foglalkozni, hanem magával az élettel! :) Példáúl hsszú, gyógyíthatatlan betegség után már megszenved valaki a sok kíntól, a fájdalomtól, a szenvedéstől. Már jobb helyen vannak mindannyian. És ha ebben hiszel és képes vagy elengedni, akkor szebb lesz az életed! A fájdalom, az űr nem múlik el. De elfogadod és ezzel élsz. Megemlékezel róluk, viszel rájuk virágot avgy gyújtasz otthon egy fehér gyertyát. De te is tudod, hogy ettől az élet megy tovább és ők sem szeretnék ha mindig szomorúan és kedvvtelenül néznének le rád! :)

Tudod, hogy miylen ember volt az édesapád! Jó ember volt? segített másokon? Mosolygott sokat? Játszott veled a kertben vagy a Jancsi kutyával? Együtt mentetek horgászni és mennyit beszélgetettek a ház előtti teraszon. Ezekre az emlékekre kell emlékezned. És bár szomorú leszel miattuk, de tudd, hogy nálad jó helyen lesz az emléke! :) Mesélsz majd a régi szép dolgokról a kislányodnak, a férjednek, és még a dédunokáidnak is. :) Nézegess fényképeket! És engedd el. Ne folytsd el magadban, mert az se jobb. Az sem segít ha kivülről azt mutatod, hogy rendben vagy, közben meg belülről emészt. Nem. Kell idő. Ez biztos! Klisé, közhely, de igaz!

Tombold ki magad! Szomorkodj, depizz, add ki magadból. De ne sokáig! Mikor azt érzed, hogy elég volt és képes vagy elengedni, akkor írd le egy fehér lapra azokat a dolgokat, amiket el szeretnél mondani édesapádnak! Írd le mennyire szereted, és azt hogy hiányzik. Mesélj a családról, a férjedről, a kicsiről és köszönd meg azt, amit tőle kaptál. Majd búcsúzz el végleg, égesd el a levelet, vegyél mély lélegzetet és érezni fogod azt, hogy mennyire megkönnyebbültél. Ez biztos! :)

Mikor már eltelt egy év vagy kettő, akkor sokkal bölcsebb leszel és erősebb. Mindig tanulunk valamit! Te az életedet tőle kaptad! És megérdemli, hogy jó életet élj! És te is! :)

Fel a fejjel! Kitartást kívánok! :) Bármilyen kérdésed van írj nyugodtan!

Sajnos ennél tényleg nincs jobb tanács, talán közhelynek tűnik, de az idő majd enyhíti a fájdalmat.

Teljesen normális, amit érzel, talán az segít, hogy ezen mindenki átesik, ilyenkor az ember beleőrül a fájdalomba, a lelke egy része meghal. Ilyenkor hiába a családi segítség, a többiek szeretete, az sem segít.

Mindig fájni fog, de idővel fogod tudni kezelni, vagy legalábbis megtanulsz ezzel együtt élni.

Nincs ennél kegyetlenebb dolog, amikor bármit megtennél, de nem lehet Őket visszahozni. :(((((((

Olvass utána a gyász fázisainak (pl.: [link] és ha pár hónapon belül nem rendeződsz, keress meg egy gyászfeldologzással foglalkozó pszichológust.

A kisbabádnak szüksége van rád, méghozzá ép elmével, rá figyelve.