Jogosan ábrándultam ki a lányomból?

Érdekes, mi vagyunk a 17 éves senkik, mégis te vagy az, aki felnőttként segítségre szorul. Ebből is látszik mély szűklátókörűséged, miszerint a kor befolyásolja azt, hogy ki mennyire érett. Persze, hogy nem éri meg itt válaszolni, s most már azért vagy dühös, mert páran itt megfejtettük, hogy mi is van valójában nálatok.

Először azt hittem, a két fiatal a hibás, s most már látom: TE vagy az.

Hogy miért? Látod, hogyan válaszoltál nekünk? Valószínűleg ilyen vagy a lányoddal is. Türelmetlen, sürgető, aki nem tudja értelmezni a dolgokat, csak egy szempontból. Szerencsétlen lány meg egyik rosszból menekül a másikba.

S mint ahogy a tizenhetes is írta: minden a családból ered. Azt keresi, amit otthon lát(ott). És téged már egyáltalán nem a lányod boldogsága vagy kényelme érdekel, csakis a sajátod. Hogy NEKED végre jó legyen, hogy NEKED legyen nyugalmad.

Hát, barátom, akkor sok sikert.

Második voltam. Szép napot!

Az egyik 17 éves senki vagyok. Fiatal korom ellenére 40 éve dolgozom mentálhigiénés szakgondozó, és szocioterapeuta munkakörben. Nem egy, és nem két ilyen családot volt szerencsém közelről látni, így van némi rálátásom az ilyen sorsokra. Feltettél egy kérdést, ha nem olyan választ kapsz, ami téged megnyugtat, vagdalkozol.

Tudod mit? Igazad van. Jogosan ábrándultál ki a kölyködből, dobd ki a francba, éljen együtt sorozatban bántalmazó barmokkal, neked nincs semmi felelősséged iránta. Ennyi.

Azért ennyire nem kellene nekiesni a kérdezőnek. Igen, lehetséges, hogy a gyerek az otthoni mintát követi, ahogy az is lehetséges, hogy nem. A sok önjelölt fotelpszichológus - ha igazat mond - tudhatná, hogy a gyermek mikro-és makrokörnyezete hogyan, mennyiben, és mely' életkorban befolyásolja a fejlődését (igen, csatlakozom; én sem vagyok teljesen képzetlen a pszichológia, ezen belül a gyermekpszichológia és fejlődéslektan területén). És ha most valaki azzal jön, hogy "de ha ekkor meg akkor jól lett volna nevelve, akkor most nem ez lenne", azzal bebizonyítja, hogy lóf...szt nem tud (kezdve azzal, hogy - konyhanyelven - soha nem egy szemszögből vizsgáljuk a dolgokat). Naszóval.

A kérdező felnőtt, de attól még ember, mégpedig egy baromi kétségbeesett ember, aki már 100x megpróbálta, amivel itt leugatjátok. Nem jött be. A mai világban agyonmisztifikált anyaságnak pedig nem abban kellene megnyilvánulnia, hogy nem vagyunk hajlandóak észrevenni, ha a gyerekünk "hülye", ill. nem egy külön, önálló, felnőtt emberként kezeljük - amivel bizony az is jár, hogy a tettei következményekkel járnak, pl. a kapcsolatunk megromlásával. Lehet itt jönni az ősanyasággal meg a feltétel nélküli szeretettel, de az ember nem ilyen egyszerűen működik.

Kérdező: az, hogy a fiú veletek flegmázik, tarthatatlan. Nem tudom a pontos szituációt, nem is kell, de elsőként ezt kell helyre tenni. Közhely, de a te házadban alanyi jogon elvárható a tisztelet. Mellesleg jó lenne, ha a lányotok is látná, hogy ti a pasija "felett álltok" (már csak azért is, hogy amikor elfajulnak a dolgok, érezze, hogy hozzátok tud fordulni segítségért). Kövi: a lány párkapcsolatába mostantól szigorúan tilos beleszólni, kvázi ignoráld. Tudom, hogy baromi nehéz, vérezni fog a szíved érte, de látod, ha próbálkozol, csak az ellenkezőjét éred el. Próbálj meg erőt venni magadon, színészkedj, olyan szinten, hogy egy szájhúzást, egy összeszűkült tekintetet... stb., semmit ne mutass a lányod felé, ami a pasival kapcsolatos negatív érzelem. Hidd el, van értelme. Ha a srác flegmázik veletek, szépen, nyugodtan rakd helyre egy mondattal: én megadom neked az alapvető tiszteletet, ugyanezt elvárom tőled is. Csak magadat védd, ha a lányoddal paraszt, ne szólj bele (később, ahogy alakulnak a viszonyok, megteheted... még ne). Ilyen reakciókat lásson tőletek a lányod: erős kisugárzású, szilárd emberként tekintsen rátok, ne kétségbeesetten kapálózó "szerencsétlenségként". Ha jól csinálod (csináljátok! a férjeddel együtt), a lányod szépen "el fogja tanulni", hogy megvédje magát, és kiálljon magáért úgy, ahogy ti teszitek.

Természetesen nem vagyok jövőbe látó, nem tudom megmondani, hogy mi lesz ennek a vége (és mikor), de én mindenképp hasonlóan járnék el a helyedben.

Nekem is volt még tapasztalatlan 17 éves csitri koromban egy hasonló bántalmazó kapcslatom. Azt hittem, hogy ez teljesen normális, hiszen a barátaimnál is folyton ment a drámázás. Még én is védtem azt a barmot a szüleimmel szemben...

Az egyetlen különbség az hogy az én anyukám nem akart emiatt elhajtani otthonról, hanem csak biztosított afelől, hogy rájuk mindig számíthatok.

Részben ennek köszönhetem, hogy nem maradtam egy agresszív idiótával együtt.

Segíts neki inkább, hogy rájöjjön. Vagy ha úgy érzed, már mindent elmondtál, ne mondj semmit.

A lényeg, hogy ne maradjon vele már csak dacból is.

Akármennyire felnőttnek számít a kora alapján, még bőven van mit tapasztalnia, amíg agyilag ténylegesen felnő.