Hogyan lehet megoldani egy ilyen látszólag kilátástalan helyzetet?

Édesapám látszólag depressziós, de fogalmam sincs mit csinálhatnék. Elég hosszú előtörténete van, tulajdonképpen annak a története ahogy a bátyámmal felnőttünk.

19 éves lány vagyok és van egy 33 éves bátyám, itthon lakunk, nem túl jók a körülmények, de a szüleink valahogy mindig kisakkozzák hónap elején a számlákat, természetesen mi is segítünk amiben csak tudunk, anyagilag inkább bátyám természetesen.

Sosem volt valami nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel, teljesen más a gondolkodásunk. Édesanyám körülbelül addig ápolt velem jó viszonyt míg kicsi voltam és aranyos kb 11 éves koromig. Édesapám 12 éves koromig, és bátyám egész életében külföldön dolgozott és két havonta, havonta láttuk úgyhogy mikor hazajött úgy vártuk mint a messiást mikor elment az választott szét mindenkit itthon. Mikor itthon volt, folyamatosan alkoholizáltak anyukámmal és nem is értettem igazán, hogy mi történik, de mindig előttem veszekedtek, ordítottak egymással míg én elbújtam valahová (kicsi voltam), bátyám pedig olyankor bezárkózott a szobájába, vagy nem volt itthon. Nekem 14 éves koromig nem volt szobám szóval állandóan fültanúja voltam ezeknek és azt hallgatta, hogy "akkor váljunk el", ebben midnig megállapodtak aztán 10 perc múlva előröl kezdődött az egész. Mondanom sem kell, hogy ezek mindannyiunk életére hatással voltak (nagyszülők, ismerősök felé viszont mindig ment az álarc, hogy minden rendben van.) Aztán mikor elindult dolgozni mindenki szétesett és a lakás 3 végébe menekültünk, anyukám sírt, én sírtam, bátyám sírt, mind külön. Mit ne mondjak sosem alakult ki valami bensőséges viszony közöttünk, a fontosabb dolgokról képtelen vagyok beszélni, bármennyire is próbálom magam lenevelni róla, de kihat minden kapcsolatomra, hogy ezt láttam és ebben éltem, hogy nem oszthatjuk meg egymással az őszinte gondolatainkat, én minden faja konfliktusnál inkább a menekülést választom. Egyszer sem hallottam anyukámtól, hogy "szeretlek" vagy "vigyázz magadra", úgy kellett kikönyörögnöm, hogy mondja, de persze az sem érzésből jött... Édesapám annál inkább érzékeny léleknek tűnt, olyannak aki mindent elfolyt. Tőle sem hallottam sose, hogy szeret, konkrétan semmilyen a kapcsolatunk, senkivel sem tudok itthon az érzéseimről beszélgetni a nagy mázlimaz volt, hogy 12 évesen megismertem az egyetlen barátomat, de már ő is nehezen viseli a társaságom, mert nem tudom lenevelni magam a megfutamodásról és nem tudok őszintén beszélni arról ami bennem van. Egy hatalmas gombóc van a torkomban és egy gyerekes dac aminek nem tudok ellentmondani.

Na, de a lényegre most térnék ki. Elnézést kérek a szöveg hosszúsága miatt és előre is köszönöm, ha valaki végigolvassa és hasznos tanácsot tudna adni.

Mikor 12 éves voltam és apukám az országban talált munkát, hazaköltözött és minden a feje tetejére fordult. Ebben nőttünk fel, hogy nincs itt, de mikor hazajött elkezdett apáskodni, szigort alkalmazni felettünk és akkor kezdett el az apánk lenni mikor ezzel már jócskán elkésett, mert nem épült fel bennünk az, hogy neki itt bármi bleszólása lenne a dolgokba, nem tekintettük apának, csak egy fájdalmas pontnak, egy hiánynak amit néha megkapunk, hazajön itt ott, hoz ajándékot bla bla bla. Mikor hazajöttek elkezdték anyukámmal a szokásos cirkuszt, de ez ment éveken át minden este. Ittak, veszekedtek, bátyám elment, én nem tudtam mit csinálni magammal így belemenekültem 12 évesen egy 13 éves fiú karjaiba, és ő lett az otthonom. Ezért is rengeteget terrorizáltak, hogy hogy merem, mert megszöktem itthonról, utáltam azt, hogy nincs itt semmi féle harmóniára emlékeztető dolog sem. Furcsa volt megismerni a családját, ők jártak nyaralni, megbeszélték a problémáikat, volt szociális életük, látszott a ragaszkodás és a szeretet, a levegőben érezni lehetett a békét és már gyomorgörcsel és zokogórohammal jártam haza minden vasárnap (mert péntektől vasárnapig megszöktem oda aztán vasárnap hazajöttem és 5 napot kellett átvészelni a pokolban). Sajnos ezeknek az időknek is vége már, mert elromlott a kapcsolatom a második "otthonommal" is. Úgy működtek a dolgok 6 éven át, hogy a másik családom fizette az orvosomat, nyaralni vittek, szerettek és még egy lelki sérülést szenvedtem mikor ennek is vége lett az életemben. Na, de végre a lényegre térek, mert tudnám húzni a végtelenségig, egy örökkévalóságnak tűnik így, hogy ebben élek. Édesanyám megunta ezt az alkoholizálós életet és leszokott róla, de azóta abból áll minden este, hogy édesapám egyedül iszik addig míg el nem alszik a széken. Ha odamegyünk elkezdi élete csalódásait mesélni, hogy hol verték át, ki hogyan rontotta el az életét. Míg apukám ezt teszi édesanyám csak könyvet olvas és alszik. SEMMI szociális élet senkinek. Utáljuk ezt látni minden nap. Közben a ház félkész ugyanis 7 éve építkeznénk csak éppenséggel nem építkezünk sajnos, mert nincs rá keret. Próbáltuk elmagyarázni édesapánknak, hogy ez így nem lesz jó, nem lehet így élni, ebbe fog belehalni, de csak azt kapjuk, hogy ez az egész a mi hibánk és különben is ő csak így vezeti le a feszültséget. Egy időre ezután a beszélgetés után elkezdte eldugdosni a sört és egyéb italokat amiket hazahoz, de persze látszott rajta, hogy nem éppen józan és mindig egy egy vázában vagy valahol eldugva találtunk üvegeket. Aztán elhagyta ezt a szokást és nyíltan vállalja. Nem tudjuk mit mondhatnánk neki még, de aggódunk és egyszerűen senki sem élhet így. Egyébként teljesen normális ember, vért izzad nap mint nap, nem is gondolná senki, hogy esténként itt mit ad elő. Borzasztóan sajnáljuk. Mit kezdjek a helyzettel? A másik kérdés, hogy ha kiszabadulok ebből az egészből vajon képes leszek egy normális kapcsolatot felépíteni? Rengeteg kérdésem lenne még, de annak is örülök ha az egészről leírjátok a véleményeteket és tanácsot adtok. Előre is köszönöm