Te szülőként beleegyeznél az eutanáziába, ha a gyermeked ilyen borzalmas fájdalmakat élne át, és látszólag nincs remény a gyógyulásra?

Baromi nehéz ilyen helyzetben jó döntést hozni. Nem akarnám, hogy szenvedjen a gyermekem, de nem hiszem, hogy egy pillanatra is feladnám a reményt, hogy megtalálják a megfelelő gyógymódot, amitől újra egészséges lehet.

Ha beleegyezek az eutanáziába, elveszem az esélyét ennek. Ugyanakkor a mérleg másik oldalán áll az, hogy azt gondolom, minden felnőtt embernek joga van eldönteni, hogy akar-e élni, vagy sem. Ő van a saját testében, ő él a kínokkal, joga van úgy dönteni, hogy nem csinálja tovább.

Most azt mondom, hogy már jó ideje stagnálna az állapota, és ő könyörögne a halálért, megadnám neki. De - ne adja az ég - ha olyan helyzetbe kerülnék, lehet, hogy egész másként gondolnám, ha a gyermekem életéről kellene döntenem.

Nagypapám másfél évig szenvedett.

Aktív eutanázia támogató vagyok. Áttétes daganat, először végbél, majd a teljes emésztőrendszerében találtak. Végül a csontjaiban is.

Szétvagdosták. Úgy egy év után könyörgött a halálért. Megpróbált többször öngyilkos lenni.

Kijelentették hogy nem beszámítható, minden döntést nagyim hozott, aki puszta szeretetből kínozta még hét hónapig. Papa próbált, ivás/evés megtagadásával meghalni, erre infúzión vegetált.

Brutális és embertelen volt.

Bele. Van evven önzés is a szülők részéről. Nem akarjak elveszteni, nem akarnak szenvedni amiatt h elveszitik a lanyukat.

De bele kellene egyezniuk.

Ez egy olyan kérdés, hogy mindegy, hogy eutanázia mellett vagy ellene vagyunk, a döntés joga nem a mienk. Mivel tilos az eutanázia, így hiába könyörög a beteg a kegyes halálért, vagy hiába akar a szülő segíteni úgy, hogy a felnőtt gyereke ne szenvedjen, hanem haljon meg ha nincs egyik fél részéről sem esély, hogy megoldja.

Én eutanázia pártján állok, de sosem tudnám megtenni azt, hogy én segítsek valakit a halálba. Nem csak azért nem mert ezzel gyilkossá válnék a társadalom szemében és a törvény szerint, hanem mert képtelen lennék feldolgozni azt a tényt, hogy az én döntésem vagy akár a kezem által halt meg. (még akkor is ha akarta)

13 évvel ezelőtt a gyönyörű 14 éves kiskutyám beteg lett. Az orvos azt mondta, hogy altassuk el, mert nagyon szenved, és a műtétet nem élné túl. A kiskutyám erősen vérzett szinte minden nyílásán. A szívem szakadt meg, hiszen 14 éven keresztül volt velem mint családtag. Eleinte kértem, hogy adjon fájdalom csillapítókat, és legyen műtét. De több orvos is inkább a kegyes halált tanácsolta. Belegyeztem abba, hogy elaltassák. A szívem szakadt meg. Már 13 év eltelt, de még ma is vannak napok amikor sírva fakadok, erős lelkiismeret furdalásom van, hogy lehet rosszul döntöttem. Lehet a műtét sikerült volna, és még élhetett volna pár évet. Még ma sem vagyok képes feldolgozni.

Ez egy kutyáról szólt, akkor képzeljétek el, milyen ha a gyermeked életéről kell döntened, hogy meghaljon vagy sem. Egy emberre kimondani a halálos ítéletet, hogy altassák el véglegesen, hogy ne szenvedjen, nem biztos, hogy utána képes a szülő élni ezzel a tudattal. Képtelenség feldolgozni. Én szülőként életet adtam, és nem hiszem, hogy életet el tudnék venni..

Érdemes elolvasni az Ördögök ügyvédei 3. részében (Gyilkos nők) az "Aki szeretetből ölt" című fejezetét.

Az anya saját kézzel fojtotta vízbe a 11 éves halálos beteg lányát...

[link]

183. oldal

Igenis van, hogy a szeretet erősebb, mint az önzőség, és nem hagyunk valakit szenvedni azért, mert nem tudjuk (vagy csak nehezen) feldolgozni a veszteségét...