Anyámnak csak a puszta jelenléte is irritál, mit tehetnék? (bővebben lent, hosszú lett)

Először is ami a legfontosabb. Mindent, amit elértem az életemben, csak is neki köszönhetem, például azt, hogy most szeptemberben kezdem az egyetemet. Ha ő nincs, akkor én sem tartanék itt, mindent megtesz értem, mindent amire szükségem van, megkapom tőle. De egyszerűen megőrjít azzal, ahogyan viselkedik. Nem is tudom ezt rendesen szavakba önteni. Idegesít a puszta jelenléte is. Sokszor például csak úgy rám nyit a szobámban mindenféle kopogás nélkül a nap bármely pillanatában véletlenszerűen. Jön a szobám felé, kinyitja az ajtót kopogás nélkül, megkérdi minek csuktam be, majd elmegy. Mindig mindent meg akar mondani, hogy hogyan csináljam. Egyetemi dolgokról sokat beszélgetek egyik barátommal, mert egy helyre megyünk, és mikor Anyával is beszélgetünk az egyetemi dolgokról, akkor mindig mondja, hogy "kérdezd meg tőle ezt", "kérdezd meg tőle azt", de ez nem is volna önmagában gond. Az a gond ezzel, hogy megmondja, hogy mit mondjak neki. De szó szerint! Hogy "köszönj neki és írd neki, hogy szia xy, nem tudod, hogy ez hogy van?". De ha hivatalos emailt kell írnom, ott is meg akarja mondani szóról szóra, hogy mit írjak. Ilyenkor úgy érzem, hogy semmibe néz, hogy én hülye vagyok és nem tudom meg rendesen megírni a dolgokat, meg ilyenek. Tudom, hogy csak segíteni akar, de úgy kezel, mint egy kis gyereket. Amikor magyaráz is, tipikusan úgy magyaráz, mert hogy ő mindig mindent jobban tud. Tudom, hogy ő csak segíteni akar, de szinte semmi önállóságom nincs, mert mindig megmondja, hogy mikor mit és hogyan csináljak. Egy másik dolog, ami miatt talán irritál, hogy mindig mindent kritizál, de ha nem is kritizál, mindig megmondja, hogy éppen mi bajom van. Folyton "beszól", hogy túlsúlyos vagyok. Ami igaz, és az is, hogy sokat nem teszek ellene jelen pillanatban, de ettől még nem akarom mindennap meghallgatni, amint kijelenti. Vagy amikor meglátja a mellkasomat, ami tele van pattanással. Mindig ez a reakció, hogy "Úristen, hogy néz ki a mellkasod?" vagy "Milyen ronda a bőröd...". Ismét csak, nem vagyok rá kíváncsi minden egyes alkalommal, mikor meglátja. De ez ellen most éppen próbálok tenni valamit... Mindegy. Vagy amikor veszek valami ruhát, mindig megkapom azt a költői kérdést, hogy "Ez tetszik?". Már gyerekkoromban sem éreztem azt a feltétel nélküli szeretet iránta... Egyszer például gyerek koromban lebuktam pornónézés közben, amire ő úgy reagált, hogy az aktuális barátjának (értsd élettárs, de ez rosszul hangozhat... Mióta elváltak a szüleim, nem sok volt neki, talán 2 vagy 3) egyből elújságolta az egészet és az egész számítógépemet átkutatták, hogy milyen és mennyi pornó van rajta. Meg emlékszem a szobámat is átkutatgatta, hogy miket rejtegettem én el. Sokszor az is előfordul, hogy a szobám ajtajából néz engem, hogy én mit csinálok és folyton olyanokat kérdezget, hogy "Kivel beszélgetsz?" meg "Mit nézegetsz?". Ezek átlagos kérdések, de nem tudok benne annyira megbízni, hogy ezeket el is mondjam neki, pedig semmi komoly dolgot nem szoktam művelni ilyenkor. Most is ahogyan ezt írtam, ide jött és kérdezte, hogy mit írok ki gyakorikerdesek-re. Ismét egy tök átlagos kérdés, de irritál. Kis koromban is emlékszem, sosem dönthettem el semmit magamtól. Azt értem, hogy egy kisgyereket nevelni, úgymond irányítani kell. De mikor már negyedik éve küldtek el abba a rohadt nyári táborba, pedig én már a másodikra se akartam elmenni, az már zavaró volt. Egyszer sem éreztem magam jól azokban a táborokban és hála azoknak a táboroknak, a mai napig utálnék bármiféle táborba elmenni. De ettől függetlenül egy jogos érv szólt a táborok mellett, olyankor azon a héten csinált itthon a házon felújításokat, hogy gondolom ne legyek láb alatt, meg hogy ne legyek itthon, mikor az egész ház a feje tetején áll és kupi van mindenhol. Amiben még nagyon különbözünk, hogy ő szeret eljárni kirándulgatni és régen mindig elráncigált engem is, amiket szintén nem szerettem. Leginkább azért, mert azaz ő korosztálya volt és én mindig unatkoztam egyedül, vele. Úgy 18 évet kellett leélnem ahhoz, hogy a kirándulásaira ne akarjon mindig elráncigálni. Megtudom érteni, hogy miért vitt és akar vinni magával, hogy gondolom együtt legyünk, de én ott mindig csak unatkoztam. Engem sosem érdekeltek túlzottan a várak, hegyek múzeumok stb. Egy másik dolog amit utálok benne, hogy ha valamit el kell intézni, akkor azt naponta 3-4-szer megemlíti, amíg el nem lesz intézve a dolog. Ez is csak azért zavar engem és irritál vele, mert olyan én mindent jobban tudok és szájbarágósan magyarázza el, hogy ezt meg azt meg kell tenni. Meg egyszer megbeszéljük a dolgokat, hogy akkor mi hogy legyen és még kétszer elismétli nekem. Ettől megint olyan érzésem szokott támadni, hogy szerinte én hülye vagyok és úgyis elfelejteném. Egy újabb dolog, ami zavar, hogy ő simán meztelenül járkál fel le a házban és ha szólok neki, hogy ez engem zavar, akkor annyit mond, hogy "jajj ugyanmár, ennyire nem zavarhat", bepucsít előttem és ha ezt is megemlítem neki, hogy légyszi ne, akkor felháborodva kérdezi, hogy "mégis hogy hajoljak le!?" (ez utóbbi inkább az én részemről lehet egy fas**ág, de engem tényleg zavar, nem vagyok kíváncsi a seggére pucsítás közben), lenyalja a kést és aztán beszól, hogy ne legyek finnyás, nem lesz bajom ha én is használom a kést (elmosás nélkül). Szinte semmilyen magánügyemet nem beszélem meg vele, csak ha olyan dologról van szó, amit nélküle nem tudnék megoldani. Akkor is inkább kényszerből. Elég nagy katyvasz lett ez a szöveg, egy szó mint száz, nagyon különböző személyiségek vagyunk és ha ő nem lenne és nem tenne meg mindent értem, egy senki lennék. Senkibb, mint most vagyok... És mégis így érzek iránta. Ti is éreztek hasonlóan valamelyik szülőtök iránt?