Mit kellene tennem/tennünk, hogy minden a normális kerékvágásban legyen?

Amikor végeztem a szakmai gyakorlatommal és a pár óra közösségi szolgálatommal, azt hittem egy kicsit már foglalkozhatok úgymond magammal is. Tanuló vagyok még, 16 éves srác, nem felnőtt, akinek már több munka, teher van a vállán. Ennek ellenére a szüleim próbálnak minél több munkát rám sózni, csak azért, hogy felkészítsenek a felnőtt életre. A felnőtt életre, melyet normális esetben ebben a világban 19-20 évesen kezdenek el az emberek. Nem mondom azt, hogy olyan sok munkát adnak nekem, hogy majd belehalok, de azért még is, lassan már úgy érzem ebben a korban, egyre kevesebb időt tudok magamra fordítani. Erre jön egy minő meglepetés, anyám portfóliója. Azt mondta, be kellene gépelni egy „pár” oldalt. Közben megegyeztünk abban, hogy oldalanként 200 Ft-ot fizet. Jólvan mondom, akkor megcsinálom. Kb. 3 napot szántam rá, hogy megírjak anyámnak 7 oldalt ilyen kicsi betűméretbe. Összesen sacra 6 órát tölthettem el összesen ezzel a 7 oldallal, mert:

1. Anya írását kiolvasni borzalmasan nehéz volt,

2. plusz hanganyagot csináltattam vele, hogy a kiolvasással ne legyen probléma,

3. a hanganyagban mint kiderült, ott is átszerkesztette a mondatait

4. mind2-re figyelnem kellett a gépelésnél

… és erre a 7 oldalra kaptam 1400 Ft-ot, amivel kb. 6 órát dolgoztam. Pár nappal ezután újra megbízott egy begépeléssel. Ezt 2 napig húztam, mert szerettem volna már csinálni az intrót a csatornámhoz, amit már kb. 1 hónapja tervezgetek, de sosem sikerült megcsinálnom, mert mindig közbe jött valami. E mellett még próbáltam a tudásomat is növelni ezen a téren. De nem tudtam, mert be kellett gépelnem 6 oldalt, amit anya adott. Csütörtök este bejön a szobámba kiabálva, hogy most már elege van, mindig húzom az időt és nem csinálom meg neki azt amit kért. Még pénzt is adott volna nekem, mondta. Erre viszont azt válaszoltam, hogy engem nem érdekel a pénz amit adna, mert úgy se érnék el vele semmit (200 Ft-al, mert amit adott az kb. a word-ben 1 oldal lenne). Mondtam neki kiabálás közben, hogy jólvan, most akkor tényleg megcsinálom (csak hogy ne kiabáljon tovább). Erre elvette tőlem azokat a papírokat, amiket be kellet volna gépelnem és azt felelte: Innentől kezdve, ha bármiben kellene a segítségem, akkor rám ne számíts.

Akkor sértődj meg csak nyugodtan, mondtam. Ő közben hajtotta a magáét, kb. 1 óráig biztos ment ez a civakodás. Utána csönd volt. Anyám gépelte kb 2 óráig azt a ’#&?>’-t, amit én egy óra alatt megcsináltam volna kiabálás után.

Következő nap (pénteken), a tesóm (13 éves lány) is „szembe szállt velem”. Kiokított, hogy én milyen kevés munkát csinálok, ő meg mennyit dolgozik itthon. Vhogy így jött ki ez az egész. Ja persze, amit ő csinál munkát az max 10 percig tartana, ha lassan csinálja. Ha viszont nekem osztanak ki vmilyen munkát, akkor az kicsit sem 10 perces munka szokott lenni. Ha sokat kapok, akkor 4 óráig, ha kicsit kevesebbet, akkor az is ilyen 2-3 órát el szokott tartani, míg elvégzem a feladatom. Szóval ez se mindegy, de mondtam neki, hogy legalább te is csinálsz vmit itthon, de ha akarja cserélhetünk is. Erre ő: „Nem érdekelsz!” Húúú mondom, akkor részemről nekem elég volt az okításodból.

Volt ugye Magyarországon nem rég ez a vihar. Reggel, mikor felkeltünk, akkor volt ez a hatalmas szél meg minden. Esőbe kiszaladtam, hogy amit tönkretett a vihar, azt valahogy helyreállítsam. Persze meg is volt ennek az eredménye. Jól meg is fáztam, csak anyám virágai miatt. És mind ezek után ilyeneket mond nekem, hogy semmire sem vagyok jó itt a házban.

Manapság folyton csak engem cseszeget, hogy kezdjek vmit olvasni gépezés helyett stb. Viszont közöltem vele, hogy nem játszok a gépen, hanem csinálnám az intrót. De ez őt nem érdekli. Akkor is mindig kiabál és kiabál velem. Ő valamiért sosem ad a másiknak még egy esélyt. Már lassan azon gondolkozok, hogy elszökök otthonról, vagy öngyilkos leszek, csak mert felesleges vagyok a szüleimnek. Még sosem éreztem azt, hogy ez a család tele lenne szeretettel. Mindig ne lenne egy olyan nap, hogy kiabálás van nálunk. Én már sokszor azon gondolkozok, hogy tényleg ők az igazi szüleim? Biztos, ha megtudnák, hogy már nem lennék közöttük, akkor át gondolnák az egészet, miért is döntöttem én így. Lehet egy kicsit pszichés állapotban vagyok, de én már teljesen elvesztem ebben a folyton háborgó világban. Kérlek segítsetek, mit kellene tennem/tennünk, hogy minden a normális kerékvágásban legyen?

(Valamiért engem ez a szám nagyon megfogott, ráébreszt arra, milyen is egy igazi család.)

https://www.youtube.com/watch?v=ch9pfsFV0wQ