Van más is, akinek a szülei megpróbálnak bűntudatot kelteni?

Persze, előfordul. Tipikusan vizsgaidőszakban ha nem 0-24 egy könyv fölött száradok - ami mint tudjuk lehetetlen - akkor jönnek az ilyenek, hogy

-látom tanulsz

-nem a haveroddal kellett volna chatelni

-majd elmehetsz minimálbérért dolgozni

A megoldás egyszerű: némán ignorálom és kész, maximum utána beszélek olyannal, aki nem szokott leoltani ilyesmiért. Hamarosan már úgyis saját családon kellene gondolkozni és külön lakáson, ehhez képest az ilyen cirkuszok... nem is érdemes foglalkozni velük.

21/F

Próbáltak, fél életem erről szólt, főleg a borderline anyám révén (apám alkoholista, nem sok dolog érdekli). Anyám számára az egyetlen létező nevelési módszer a zsarolás, keverve érzelmi és fizikai, ebben nőttem fel.

Azért írom azt, hogy próbáltak (múlt idő), mert én ez ellen nagyon belázadtam kamaszkoromban és egész egyszerűen elkezdett nem érdekelni, érzelmileg teljesen függetlenítettem magam a véleményüktől. Ő mondta a magáét, én bólintással nyugtáztam, majd tettem tovább a dolgom, egyik fülemen be a másikon ki. Nem számít többet a véleményük, mint egy idegené, tojok rá, hogy család.

El is költöztem, amint befejeztem a gimit (kemény pár év volt, de minden energiát megért, hogy kiszakadjak ebből a környezetből). Azóta sokat változtak a szüleim, látok megbánást, ill. próbálnak velem normálisan viselkedni, de a kapcsolatunk párhavonta skype és évi egy találkozásban kimerül. Nem haragszom, de nem akarok közeli köteléket kialakítani, annak elmúlt az ideje vagy 15 éve. Anyagilag támogatom őket, de az életemben nincsnek jelen.

Az egyetlen, amit tehetsz, hogy nem veszed magadra ezeket a megjegyzéseket, nem hagyod, hogy bűntudatot keltsenek benned, felveszed te is az "egyik füleden be, másikon ki" stratégiát. Egyszerűen függetleníted magad érzelmileg, nem hagyod, hogy befolyásoljon. Ha látják, hogy nem használ, nincs reakció, abba fogják hagyni. De azért ne legyél olyan radikális, mint én, a leírás alapján ezek messze nem akkora problémák, mint amik anno nálunk :)

Egész életemben ezt csinálták, pedig nem alapból még a lélegzésem is az ő parancsukra történt. Nemhogy bulizni menni, ha bármit csinálni akartam a tanuláson kívül, már jöttek a csesztetések, hasonlóan, mint az első válaszolónál:

na ennyi volt a tanulás?

majd meglátom holnap hogy felelsz

ha elővettem egy regényt: majd biztos abból kérdez a tanár is holnap

ha biciklizni mentem volna: majd biztos arra adnak jegyet holnap

ha leültem rajzolni: hát igen, rajzolni kell, a matek meg hibás! (volt egy hibám a dolgozatban, az ilyen eseteket hónapokig hánytorgatták)

És az abszolút mindennapos (mindenórás): jobb volna tanulnál, nem a sok hasztalansággal foglalkoznál (hasztalanság= minden ami nem tanulás)

Mindig ez a szöveg: holnap így meg úgy, akkor is ha nem volt dolgozat vagy felelés épp másnap (de még a héten sem). Egy ideig nagyon féltem, mert megvertek ha nem volt minden hibátlan de aztán rájöttem, hogy ha maximálisan teljesítek, akkor is találnak valamit amiért kapok, szóval akkor már annyira mindegy. Utána egyik fülemen bement, a másikon ki.

Amíg az ember kevésnek érzi saját energiáját, addig igyekszik mások fölött uralkodni, hogy az emberi kommunikációban áramló energiát megszerezze magának.

Egyik korábbi írásomban volt erről szó. A cikk ide kattintva érhető el: Nekem általában mindig igazam van! A konfliktusok valódi okai

Létezik egy másfajta energiaforrás, amivel igazából addig nem tudunk összekapcsolódni, amíg meg nem értjük, hogy egyénenként milyen módszert használunk a mások feletti uralom megszerzésére, és fel nem hagyunk a használatával. Valahányszor visszatérünk ehhez a beidegződésünkhöz, mindannyiszor leválasztjuk magunkat arról a bizonyos másik forrásról, Felsőbb Énünkről, lelkünkről, az univerzumról, tudatunkról, Istenről, stb…nevezzük úgy, ahogy szimpatikus.

Ismerjük fel saját uralkodási módszerünket

Nem könnyű megszabadulni ettől a szokástól, hiszen eleinte mindig tudattalanul működik. Elhagyni csak úgy lehet, ha előbb teljesen beemeljük a tudat szintjére. Megtisztulás folyamata mindannyiónk számára az, ha saját, személyes hatalmi drámánkat, energiaszerzési módszerünket tökéletesen felszínre hozzuk a tudatunkban és a későbbiekben próbáljuk folyamatosan nyakon csípni. Nem lehetséges továbblépni, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal, és talán nincs is ennél nehezebb! Ki tudja, talán eljött az ideje nekilátni.

Visszatekintés a múltba

A mások fölötti uralom módszere mindegyikünk számára azonos azzal, amit gyerekkorban használtunk, ha magunkra akartuk vonni a figyelmet, azaz magunk felé akartuk irányítani az energiát. Mindannyian ennél a módszernél rekedtünk meg, ezt a jelenetet ismételgetjük újra és újra, anélkül, hogy tudomásunk lenne róla.

Mindenkinek vissza kell térnie a múltjába, a gyerekkorba, a családhoz, spirituális szempontból kell újraértelmeznie gyermekkori élményeit, hogy felkutathassuk, hogyan alakult ki ez a szokás és kiderüljön, kik is vagyunk valójában. Hozzátartozóink szintén játszották a saját drámájukat, energiát próbáltak kinyerni belőlünk, gyerekekből, nekünk pedig ki kellett alakítanunk saját stratégiánkat az energia visszaszerzésére, hiszen saját drámánkat mindig a családtagokhoz fűződő kapcsolatainkban fejlesztjük ki.

Hatalmi drámák típusai

Egyesek különböző helyzetekben különböző szerepeket vesznek föl, de mindenkinek megvan a maga uralkodó típusa, amit újra és újra elismétel.

Általános igazság, hogy vagy agresszívan igyekszik az ember energiát szerezni, közvetlenül kényszerítve a többieket arra, hogy figyeljenek rá, vagy passzívan, mások együttérzésére vagy kíváncsiságára alapozva próbálja magára felhívni a figyelmet.

Mindenki drámája elhelyezhető egy agresszivitási skálán, ami a passzivitásig terjed. Ennek sorrendje:

megfélemlítő (agresszív) – vallató (finomabb agresszió) – zárkózott (kevésbé passzív)– szegény én (passzív)

1. „Vallató” szülők gyermekei: a zárkózottak

A folyton kritizáló szülők gyermekei ők, akiket folyamatosan kérdezgettek és folyamatosan találtak is hibákat a feleleteikben, ezért a gyermek egy idő után megtanult hallgatni és igyekezett nem mondani semmit saját védelme érdekében, más szóval zárkózott és távolságtartó lett. Ha megszólal, igyekszik mondanivalóját úgy fogalmazni, hogy fölkeltse vele szülei figyelmét, de annyit ne áruljon el, hogy abba bele lehessen kötni.

A vallató típusú emberek állandóan nyüzsögnek, kérdezősködnek, kérdések által hatolnak be mások világába, azzal a határozott céllal, hogy ott valami hibát fedezzenek fel. Ha megtalálták, bírálat alá veszik az illető életének ezen mozzanatát. Sikeres stratégia esetén, azaz ha sikerült a másik személyt is bevonni a drámába, az illető egyszer csak azon kapja magát, hogy félszeggé teszi a vallató, odafigyel arra, amit a vallató tesz vagy gondol, és iparkodik, nehogy olyasmit kövessen, amit a vallató kifogásolhat. Ez már lelki alávetettség, hiszen a vallató véleményéhez mérve ítélte meg önmagát és a vallató ebből meríti az energiát, amire szüksége van. A vallatókra a finomabb agresszió alkalmazása jellemző, aláássák a másik önbizalmát a folyamatos hibakereséssel.

2. „Zárkózottak” hozzák létre a vallatókat

A zárkózottak, a visszahúzódó, magányos, titokzatos emberek, épp ezekkel a tulajdonságokkal igyekeznek uralmat szerezni mások fölött, ellenőrzésük alatt akarják tartani a helyzetet, hogy maguk felé irányítsák az energiát. Megvan erre a saját kis tudati drámájuk: visszahúzódnak, talányosnak mutatják magukat, mintha titkolnának valamit. Önmagukkal elhitetik, hogy csupán óvatosak, de valójában abban reménykednek, hogy valakit sikerül becsalogatniuk ebbe a játszmába, sikerül kíváncsivá tenniük aziránt, hogy mi is a helyzet velük. Ha ez bekövetkezik, távolságtartóak és rejtélyesek maradnak, és ezáltal arra kényszerítik az érdeklődőt, hogy küszködjön, tegyen erőfeszítéseket az érzéseik földerítésére. Aki ezt megteszi, az maga felé fordítja a másik fél teljes figyelmét, azaz magára irányítja az energiát. Minél tovább képesek fenntartani az érdeklődést, annál több energiához jutnak.

A zárkózottak hozzák létre a vallatókat, a vallatók pedig zárkózottá teszik az embert. A megfélemlítők hozzák létre a szegény én-eket, vagy pedig ha ez nem sikerül, az újabb megfélemlítőket.

3. „Szegény én”

Ez a típus gyakran emlegeti fel, hogy milyen rossz az élete, milyen szörnyűségek történnek vele, esetleg utalnak arra is, hogy mindezért mi vagyunk a felelősek, és érzékeltetik, hogy ha nem vagyunk hajlandóak segíteni, akkor ezek a szörnyűségek tovább folytatódnak. Az ilyen emberek a lehető legpasszívabb szinten igyekeznek manipulálni.

Talán nem ismeretlen senki számára az olyan emberekkel való találkozás érzése- élménye, akik bűntudatot ébresztenek, ha a közelükben tartózkodunk, pedig jól tudjuk, hogy erre semmi okunk. Belekeveredtünk a szegény én drámájába, hiszen minden, amit az ilyen ember mond vagy tesz, olyan érzést kelt, mintha védekezni kellene az önvád ellen, amiért nem teszünk eleget az illető érdekében, ezért már a puszta jelenléte miatt is bűntudatot érzünk.

Azok a zárkózottá vált gyermekek, akinek esetleg még a testi épségük miatt is kellett aggódniuk, könnyen megrekednek a szegény én típusában, hiszen ha testi erőszakkal való fenyegetés által szívják el az energiájukat, a zárkózottsággal nem mennek sokra, szerénykedéssel nem tudják már elérni, hogy energiát kapjanak a szülőtől. A szülő nem törődik azzal, hogy mi játszódik le a gyerek lelkében, mert túl erősen támad ahhoz, hogy észrevegye. Ezáltal a gyerek még passzívabb szerepbe kényszerül, a szegény én helyzetébe illeszkedik, és az agresszor irgalmáért esedezik, hátha sikerül az önvád csapdájába ejtenie, amiért olyan cudarul bánik vele. Ha ez sem működik, akkor a gyereknek tűrnie kell, amíg elég nagy nem lesz ahhoz, hogy kitörjön az erőszak ellen, és az agresszióra agresszióval válaszoljon. Így nagy eséllyel megfélemlítőkké válnak.

4. Megfélemlítők

A legagresszívabb típusú hatalmi drámáról beszélünk, amikor valaki szóval vagy tettleg fenyegetően hat a másikra, aki kénytelen ezáltal rá figyelni, és energiát adni neki, nehogy valami rossz, valami kellemetlen történjen vele.

Az út önmagunk megismeréséig

Általában minden kapcsolatban van egy elnyomó fél, és valamilyen mértékben mindannyian próbálunk elnyomóskodni, amikor azt szeretnénk, hogy a másik azt tegye, amit szeretnénk.

Az elnyomás betegségeket okoz, sokan nincsenek is tudatában, hogy betegségeiket esetleg családtagoknak köszönhetik, vagy valakinek, akivel közvetlen viszonyban vannak, de hát nevezhetjük ezt karmának, megoldandó feladatnak is, mielőtt bárkit is hibáztatnánk.

Ne felejtsünk el minden esetben empátiát gyakorolni, és megkérdezni magunktól: vajon én is azt szeretném, az ő helyében, amit én ráerőltetek? Másokban könnyebb felfedezni ezt a működést, önmagunkat azonban hajlamosak vagyunk mentesnek tekinteni az efféle praktikáktól. Meg kell tanulnunk külső szemlélőként is látni magunkat és addig vizsgálódni, amíg fel nem derítjük saját manipulációs módszerünket.

Saját igazi spirituális identitásunk felkutatásához úgy kell végignéznünk egész életünkön, mintha egy hosszú mesét vagy filmet néznénk, aminek magasabb rendű értelme, tanulsága van.

Kezdjük azzal az önmagunk felé irányuló kérdéssel, hogy miért éppen ebbe a családba születtem, ennek mi lehetett a valódi célja? Szüleinknek spirituálisan is leszármazottai vagyunk, nemcsak fizikailag.

Amikor sikerül felismerni saját hatalmi drámánkat, többé válhatunk, mint egy tudattalanul játszott szerep, megtalálhatjuk életünk magasabb rendű értelmét, többek között azt a spirituális okot is, amely miatt abba a bizonyos családba és környezetbe születtünk és rájöhetünk kik is vagyunk valójában. Igazi önmagunk felderítéséhez fel kell fedeznünk azt az igazságot, amely szüleink igazságainak, meggyőződéseinek szintéziséből jött létre.

Minél többen ismerjük fel saját manipulációs technikánkat és annak mértékét, annál mélyebben értékelhetjük át indítékainkat. Az átértékelés része új világképünk kibontakozásának. (Forrás: szabadon ébredők)