Anyámmal egyre nehezebb a kapcsolatom?

Anyámmal élek még, 19 éves egyetemista vagyok. Csak hétvégente járok haza, mert kollégiumban lakok egyetem miatt. Anyám már néhány hónapja elkezdett járni a hit gyülekezetbe. Először tök jó volt, végre kezdett megértőbb lenni, nem volt már annyira stresszes és ideges, végre emberek között volt, társaságban. Ennek megörültem. Aztán egyre többet kezdett nekem magyarázni erről, hogy milyen jó meg minden, de eléggé lejött, hogy azért, mert engem is oda akar csábítani. Nem akarja megérteni, hogy én nem szeretnék hívő lenni, elvagyok én így Istenhit nélkül is. De szerinte nekem szükségem lenne, mert sokan azt hiszik, hogy jó emberek, de igazából nem és csak akkor értik meg mi a jó, ha elmennek oda, meg Isten szerint élnek stb stb stb...

Elmagyaráztam neki párszor, hogy nem érzem úgy, hogy nekem szükségem van erre, tudom nekem mi a jó(a jó amúgy is szerintem szubjektív kicsit, na mindegy...). Kb minden hétvégén elmondja, hogy menjek el egyszer, meg menjek ilyen-olyan hit gyülekezete által szervezett koncentre, meg családi napokra stb.

Ma pl. egész nap azzal nyaggatott, hogy holnap menjek vele ilyen családi napra abba a társaságba. Én mondtam, hogy egész héten tele vagyok emberekkel (szobatársaim, suli, egyetemi rendezvények(HÖK-ös vagyok és sok mindent szervezünk), meló munkatársakkal stb.) és nekem jól esik hétvégén, hogy itthon lehetek nyugiban. Meg alapból nekem nincs kedvem ahhoz a társasághoz, amihez ő van hozzászokva. Ezt normálisan elmondtam neki. Aztán elkezdett pampogni, hogy milyen sz.ar vagyok ( nem szó szerint, de ez volt a lényege), sose vagyok képes sehova menni, megállás nélkül mindig a gép előtt vagyok . Aztán tovább mondogatta, hogy miért jó ez a családi nap. Én megint normálisan, nyugodtan elmagyaráztam, hogy nincs kedvem az emberekhez per pillanat, pihenni is akarok, kicsit egyedül lenni. Erre ő elkezdett kiabálni, hogy milyen tiszteletlen meg hálátlan vagyok, mindig visszafeleselek, nekem semmi nem jó. Erre 1 hangszinttel feljebb emeltem én is, mert elegem lett, kérdőre vontam őt, hogy miért nem tud engem megérteni, hogy én egész héten társaságban, emberek között vagyok. Erre jött, hogy ez a társaság normálisabb, mint amiben én szoktam lenni, én meg kiakadtam, hogy mi alapján titulálja nem normálisnak a társaságomat. Végül meg idejött, az arcomba ordított, hogy takarodjak el itthonról, ebben a lakásban az van amit ő mond, és ha ő azt mondja hogy fejezzem be, mert nem kíváncsi rám, akkor ne pofázzak tovább. (Hozzáteszem, én most direkt figyeltem, hogy ne kiabáljak és üvöltözzek, 1 kicsit emeltem csak fel a hangom).

Most komolyan velem a hiba, hogy nem akarok abba a társaságba tartozni, amibe (mert SZERINTEM úgy is csak a gyülekezethez akar engem közelebb juttatni), meg önmagában akármilyen társasághoz nincs most jelen pillanatban kedvem? Velem van a hiba, hogy néha vágyom max. 1-2 nap nyugis, egyedüllétre? Hogy egy kicsit filmet nézzek és sorozatot nézzek(szerinte a sok romlott sz.ar van a sorozatokban, filmekben és én is romlott leszek tőlük... vagy a számítógépes játékoktól, amivel néha játszom... ezen sokat vitázunk)?

Miért nem érti meg, hogy nekem nincs bajom se vele, se azokkal az emberekkel, csak simán én az egyetemi élet miatt hirtelen túl sok új embert ismertem meg és néha nekem kell az egyedüllét? Hogyan reagáljak máshogy, hogy ne legyen ennyire ideges, hogy ne akarjon kidobni itthonról emiatt?