Normális hogy ilyen a kapcsolatom anyámmal, meg hogy ezekről beszél nekem?

14/L

Szóval mindig velem beszéli meg kb mindent... A munkájáról, meg a pénz ügyi gondokat is elmeséli... Ezzel nem lenne gond, de nagyon részletesen és ki is kéri a véleményem hogy szerintem mit kellene csinálni...

És mindig panaszkodik mindenre, mindenkire és minthogtha mindenkit útálna meg minthogyha mindenki untatná. Mindenkiben csak az ellenséget látja és mindenkinek a létezése olyan mintha terhére lenne...

Apámról is folytonosan panaszkodik, pedig ezzel sem tudok mit kezdeni. És csomószor amikor beszél velem olyan mintha inkább egy barátnõhöz beszélne... (De neki nincsenek barátai, egyedül dolgozni jár ki 2 órát, a további munkát itthon intézi el számítògépen keresztül és szinte egész nap itthon van.)

Valamiért nem tudok rá úgy tekintemi hogy õ a szeretett anyukám, mert soha nem tudok vele igazán semmit sem megbeszélni, pedig néha igazán akarnék olyan anya-lánya beszélgetést (mondjuk érzésekrõl pl) de egyszerūen nem bízom benne, és hogyha mondjuk olyat mondanék hogy 'tetszik ez a fiú' (csak egy példa) akkor meg tuti bizto vagy kigúnyolna vagy elkezdené õ is nézegetni hogy milyen a combja meg hogy hogy néz ki...

Bármit félek neki elmomdani mert egyszerūen vagy ellenem fordul vagy kinevet és nincsen semmiféle bizalmam... És soha nem vesz észre semmit... Pl ha szomorú vagyok, vagy ha boldog...

Meg mindig minden miatt ideges aztán öt percre rá már lenyugodott aztán egy pillanatròl a másikra már megint teljesen dühös és megint ordibál. És ennél rosszabb hogy azt veszem észre hogy én is kezdek ilyen lenni, hogy szinte mindenen bekattanok.

Valamiért undorodom is tõle... Pedig igazán örülnék ha én is olyan lennék mint az osztálytársaim akik simán be tudják mondani hogy 'szeretem az anyukám' meg megölelik õket meg ilyenek..

Én valamiért nem emlékszem arra hogy valaha is éreztem volna a szeretetet és tiszteletet anyukám iránt amit elvileg éreznem kéne...