Rossz ember vagyok, ha nem akarom, hogy bármi közöm legyen apámhoz? Bocsánat, hosszú a kifejtés.

Sosem volt jó kapcsolatunk, mindig féltem tőle, görcsösen meg akartam felelni a lehetetlen elvárásainak- ami természetesen sosem sikerült. Sosem érdekelte velem kapcsolatban semmi, csak az iskolai teljesítményem (ami mindig megehetősen jó volt, megjegyzem, a városkánk legkeményebb gimijében is mindig megvolt a jeles átlag), de azt mindig felrótta nekem, hogy sosem mondok el neki semmit és semmit nem tud rólam. Amikor 17 lettem, akkor álltam először a sarkamra vele szemben, és onnantól kezdve még inkább megromlott a kapcsolatunk, nagyon a szívére vette, hogy "öntudatra ébredtem", és nem úgy ugráltam, ahogy ő fütyült. Ami azt jelentette, hogy este 9 helyett 11re értem haza az akkori barátommal, és hétvégente délutánonként néha a barátnőimmel is elmentem a városba fagyizni vagy korcsolyázni vagy akármi, nem csak otthon ültem a szobámban kukán.

Azóta már eljöttem egyetemre, másik országba menekültem. Havonta eddig mindig lelkiismeretesen hazalátogattam, de a látogatások közti időben is mindig próbáltam beszélgetni, bepótolni, amit az eddigi évek alatt elhagytunk, végülis, én naivan gondoltam, hogy már félig-meddig felnőtt fejjel, kicsit értelmesebb, kevésbé lázadós-tinis felfogással talán tudunk egymással valamit kezdeni.

De nem, egyáltalán nem ez történik. Én rendszeresen lejelentkezek neki, nagyon ritkán kapok választ, azt is max két szóban. Amikor hazamegyek, örülök, ha egyáltalán visszaköszön és méltóztatja észrevenni, hogy ott a lánya- kivéve persze, ha az egyetemen elért "jó" (mint 4-es minősítésű) átlagom kell cikizni. Egyetem mellett dolgozom, nem kérek tőle semmiféle pénzt, állami ösztöndíjasként a magam gyakornoki keresete bőven fedezi a megélhetésem. Együtt élek a párommal két éve, stabil párkapcsolatnak mondható, komoly tervekkel a jövőre nézve. Egyáltalán nincs elcseszett életem, nem drogozom, nem vagyok alkoholista, egy abortuszom sem volt még, apám mégis így áll hozzá az én ittlétemhez.

Most- így három hét teljes némaság után- viszont végre reagált a szokásos heti megkeresésemre, mondván, hogy a szülinapomra inkább ne is menjek haza (mert a barátom is vinni akartam volna, elvégre két éve járunk és látták vagy kétszer, mi más jobb alkalom lenne a harmadik találkozásra, mint a 23. szülinapom), meg egyébként is, őt nem érdekli a munkám, a macskám, az utazásaink a barátommal (merthogy ezekről tudósítottam korábban), őt az érdekli, mikor diplomázom végre, és mi lesz a továbbtanulással, elvégre én az egyetem miatt vagyok itt.

Rossz ember vagyok, ha egy ilyen megnyilvánulása után én egyáltalán nem szeretnék hazalátogatni akkor mostantól- de úgy soha többet? Bűntudatom van, mert a rokonok meg mindig nyösztetnek, hogy de ő mennyire szenved amiatt, hogy nem vagyunk jó viszonyban, és tényleg nem tudok szabadulni attól, hogy ez az én hibám első sorban. Miközben ésszel tudom, hogy a magam részéről, bár messze nem vagyok hibátlan, a legtöbb dolgot megtettem, amit meg lehet tenni. Sőt, többet is, mint szerettem volna, többször alázkodtam meg, pitiztem, járultam elé 5 éves kislány módjára, mint azt bevallani szeretném. Sosem volt eredménye.

Az egy dolog, hogy feltételezem, csak jót akar, de egyáltalán nem érzem. Érzelmileg sosem volt ott mellettem, ő volt mindig a nagy mumus, aki kb annyit csinált, hogy megtiltott mindent és kifizette azt, amit nem. És most meg aztán főleg nem érzem azt, hogy mint lánya érdekelném. Mint emberi lény nem érdeklem, csak mint egy valamilyen eszköz, amivel teljesítményt lehet mérni- kettest kapott egy vizsgán? Rossz lány. Nem tanul. Nem azzal foglalkozik, amivel kell. Ötösre szigorlatozott? Kit érdekel, ez a természetes- nagyjából ilyen reakciók vannak.

Mint kívülállók, érdekel, hogy szerintetek rossz ember vagyok, jogos a bűntudatom, amiért ilyen múlttal végre ténylegesen fel szeretnék nőni, és hátam mögött hagyni az apám? Vagy ezek csak apróságok, amiken felül kellene tudni emelkedni?

Köszönöm előre is!