Megbocsássak édesapámnak?

Én azt mondom, nem lehet bármit csak úgy, egy csapásra megbocsátani. Tönkretette a gyermek- és fiatalkorodat, és ki tudja, mennyi maradandó sebet okozott neked, vagy a család többi tagjának. Van, amit egyszerűen nem lehet megbocsátani. Illetve... meg lehet, de az nem teszi semmissé a történteket.

Miért kéne megbocsátanod? Azért, mert rábólintott, hogy két évtized után "egye fene" módon elmegy egy terápiára, amit ráadásul még nem is ő igyekezett, hogy találjon, hanem ti találtátok neki? Még ha lett volna benne valami igyekezet, hogy "igen, változnom kell, mert az nem normális, ahogy viselkedek", de nem.

Ha jól adom össze, 22 éven át ő maga nem tett azért, hogy kigyógyuljon. (Egy olyasvalamiből, ami amúgy saját elhatározása miatt lett. Tudom, hogy a függőség betegség, de ameddig azzá válik az ember, addig a saját útját járja, a saját döntései mentén.) Oké, 22 év alatt kétszer rábólintott, ha adódott valami gyógyulási lehetőség, de most komolyan: ez édeskevés. Ha pedig valaki változni akar, akkor változni fog. Ha böszme, amikor iszik, akkor nem fog inni. Ha nem megy, akkor segítséget kér. De nem ám csak tököl, és tönkretesz egy családot.

Amikor nem hatott a gyógyszer, akkor is: tett valamit a gyógyulása érdekében? Dehogy tett... inkább szedte, ami nem hatott, csak mert ez volt a könnyebb megoldás.

#1: szóval ha egy pszichopata legyilkolná a fél családodat, akkor kicsinyes dolog lenne haragudni rá? Kicsinyes dolog haragudni arra a bizonyos német pilótára, aki 150 embert vitt a halálba, csak mert "beteg volt"?

Nem lehet mindig a betegség mögé takarózni.

Szerintem ha idővel megváltozik, akkor a saját érdekedben is van értelme elengedni azt a sok gyűlöletet amit iránta érzel. Persze nem arra gondolok, hogy legyél vele jóban, csupán arra, hogy szép lassan próbáld meg magad túltenni a dolgokon.

Halkan megjegyzem, hogy az édesanyád az az ember akinek lehetősége lett volna változtatni ezen a helyzeten, de sohasem tette, vele maradt, sőt három gyereket is szült neki, miközben tisztában volt vele, hogy valami baj van a férjével.

Arrol nem tehet hogy beteg.

Arrol igen, hogy ivott, de mint irtad nem kis erofeszitesek aran sikerult letennie a poharat.

Tudom hogy nem konnyu feldolgozni, de azert hibaztatni hogy pszichiatriai beteg volt, es EZERT nem viselkedett veled ugy ahogy elvarhato, kb ugyanaz mintha toloszekben ulne es azert hibaztatnad mert nem ment veled futni.

Ezzel nem azt mondom hogy kapasbol amint o elkezd 22 ev utan "joapa" lenni (ha egyaltalan) te is legyel egyik naprol a masikra a "jokislany", de egy eselyt szerintem mindenki erdemel aki kuzd es tenni akar erte. Apad pedig megtett egy olyan lepest, amit az alkoholistak 99%a nem.

Minden eset és élethelyzet más és más. Kedves kérdező! Én is alkoholista apa gyermeke vagyok, de szerencsére kis koromban elváltak így csak kora gyerekkoromból van rossz emlékem az ivásáról és annak következményéről. Mint keresztyén ember azt mondom bocsáss meg neki, neked is jobb.

De én nem bíztam apámban többet. Mikor már tudta hogy meg fog halni arra kért hogy vigyem be hozzá az unokákat akiket soha nem látott, mert nem is érdekelte őket. Akkor már négy gyermekem volt. Azt mondtam neki nem láthatod őket mert velem sem törődtél, ez legyen a büntetésem részedre hogy elszúrtad az életemet és soha nem adtál pénzt haza, nem neveltél és nem törődtél velünk..... Hozzá teszem hogy akkor már vagy 40 kg volt a kórházban, még nekem is rossz volt látni, nem hogy a kisgyerekeimnek, mivel nem is látták őt az előtt. Én nyugodt szívvel hagytam el a kórházat, becsületesen eltemettem apámat, mert az jár minden szülőnek függetlenül attól hogyan élt. Ezért lehet sokan megvetnek, nem is magyarázkodom, hiszen mint írtam minden élethelyzet más. A legfontosabb hogy békességed legyen abban amit csinálsz és érzel. Különben még rosszabbat teszel magad ellen mint apád tett veled.

Én nem tudok haragudni az apámra, aki sokkal mélyebbre csúszott, mint a tied és annyira tönkre tette édesanyámat, hogy beleőrült.

Kiskoromban nehezteltem rá, és utáltam, de egy bizonyos életkor felett, már rájössz, hogy nincs értelme utálni, főleg, ha majd jönnek a még ennél is sokkal nagyobb problémák az életben. És az iránta érzett gyűlöleted, haragod, túl sok erődet fogja elvenni.

A tiednek legalább volt annyi bátorsága, hogy segítséget kérjen! Ez nagy dolog ám!!!

Nem kell, hogy szeresd, de gyűlölnöd sem.