Otthon ápolni vagy intézménybe "adni" a szüleink?

Néha a legjobb, ami történhet az idős vagy beteg családtaggal, hogy beadják valahova. El sem tudjátok képzelni, milyen állapotban kerülnek be hozzánk sokszor betegek, nem kezelt húgyúti, légúti fertőzésekkel, decubitussal, alultápláltan... Csak mert a családnak meggyőződése, hogy megszólják őket, ha nem gondozzák otthon, akkor megszólják őket...

Nem ítélkezem, de egy ilyen családnál a legócskább otthon is jobb :(

Apósom alzheimeres volt. Úgy érzem az utolsó utáni pillanatig mellette voltunk, nem akartuk beadni otthonba mert rosszakat hallottunk róluk. Aztán mikor már 3 napja nem tudott aludni, esettkelt, a konyhában akart begyújtani akkor elvittük a háziorvoshoz hogy segítsen. Beutalta pszichiátriára. Befektették gyógyszerbeállítás címén. Rohamfuttában kerestünk neki otthont, jó otthont. Államiba sose rakjátok be, ott kinyírják az öregeket. Két nap alatt sikerült találni egy keresztény otthont, tökéletes, foglalkoznak a demens betegekkel és méltó körülmények között élhetnek. Nem sikerült oda átvinni. Egy nap után szóltunk a kórházban adják haza az öreget,majd mi foglalkozunk inkább vele. Szörnyű körülmények voltak ott. Nem etették, kiütötték nyugtatóval,kikötözték (soha az életben nem volt aggresszív). Én próbáltam etetni de nem lehetett mert aludt. 2 nap után a mi könyörgésünkre adtak neki infuziót, mikor kiabáltunk a dokival hogy nem látja mennyire kivan száradva. Mikor látták hogy tényleg elakarjuk vinni egy másik intézetbe akkor gyorsan átkezdték mosni a vérét hogy ne derüljön ki hogy kiütötték. Egy hétig kellett velük veszekednünk mire kiadták nekünk, de akkor már tropa volt szegény. Átvittük egy másik kórházba de ott mar nem tudtak segíteni, tüdőgyulladása volt, kivolt száradva, és legyengült. Egy hét alatt pedig életerős ember volt, a saját lában ment be a kórházba. Ne tudjátok meg miket találtak rajta az ottani orvosok. Tele lila folttal (azt mondják állandóan elesett, vicces, kivolt kötözve végig) és szegénykém ha valaki hozzáért már emelte a kezét a fejéhez hogy védekezzen. Valószínűleg meg is verték. Csak annak örülök hogy ha mar ez törtent hogy kultúrált körülmények között ment el a másik kórházban.

Nagyon megbántam hogy elvittük orvoshoz. Borsod megye, ne vigyétek be aoha az ilyen időst kórhazba mert velük már nem foglalkoznak és otthont is csak egyházit keressetek, az államiak elfekvők, ugyanilyen elbanásban részesülnek mint egy kórhazban.

Utolsó vagyok,mégvalami eszembejutott. Utólag rájöttünk, hogy tudjátok miért nem foglalkoztak vele? Mert azt hitték megakarunk szabadulni a kisöregtől, még kiabált is velünk első nap az orvos hogy nehogy azt higyjük 2 hétnél tovább bent tartják, hazafogják adni. Nem értettük. Naivak voltunk, azt hittük tényleg keresnek neki olyan gyógyszert amitől tud aludni néhány órát és kipihentebb lesz, nem lesz olyan zavart és tudunk vele mit kezdeni otthon. Mondtuk hogy nem eszik iszik magától, mégsem adtak neki. Azzal védekeztek hogy kirakták neki a kaját. Ha még azt nem is nézem hogy kivolt ütve,de hogy egyen ha kivan kötözve? Második naptól a látogatás ideje alatt végig mellette voltam. A 4 óra alatt senki nem nézett rá.

Egyébként visszagondolva az első nap mikor befektették még nem volt kiütve. Vittem neki péksütit,abból evett ivott és aztán mondtuk indulunk. Felállt és jött utánunk. Mondtuk neki menjen vissza,most itt kell maradnia hogy meggyógyitsák de majd holnap jövünk. Soha nem felejtem el ahogy hátranéztem, és lattam ahogy néz rám és jönne velünk. Sohasem fogom megbocsájtani magamnak hogy otthagytuk. Senkit nem ismert meg már akkoriban, se a fiait se a testvéreit csak engem. Nekem végig tudta a nevem, hogy kivagyok. Ritkán gondolok már rá, de ilyenkor mindig sírok,remélem nem hitte hogy cserbenhagyom. Azon a héten ha engedték végig vele voltam,fogtam a kezét,de mar nem volt magánál. Soha nem bocsájtom meg az orvosainak, az ápolóinak amit tettek de magamnak se.

Anyósomat ápoltam 8 évig. Utolsó 3 évben, szellemileg is lebénult. Cukorbetegség miatt levágták mind a két lábát térdig. Magunkhoz költöztettük. Fürdetésen kívül nem kellett segítség neki semmihez. Eltudta látni magát. 1 év után kapott egy agyvérzést. Már önállóan nem tudott enni, pelenkázni kellett. Itt volt az az idő amikor felmondtam a kórházi munkámat (ápolónő vagyok.) Sikerült segítséget kérni a helyi önkormányzattól aki biztosított napi 6 órára gondozónőt. Én orvosi rendelőbe helyezkedtem el 6 órás munkaidőbe. Reggel mielőtt mentem dolgozni anyósomat tisztába tettem, megetettem, kiültettem a székbe. Jött a gondozónő. Elmentem dolgozni, munka után siettem haza, főztem, ismét etetés, tisztába tettem, fürdetés, tornáztatás, esetleg sétálni mentünk, vagy a teraszon ültünk. Nagyon kimerítő volt az a 8 év, munkából ismét munkába menni. Nagyon nehéz volt azért egyedül emelgetni egy 80 kilós embert. De nekünk soha eszünkbe sem jutott az, hogy otthonba adjuk. Persze nem ítélem el azokat aki, otthonba adják a hozzátartozót, mert tényleg van olyan aki nem képes lelkileg végigcsinálni ezt az egészet.

Az a legfontosabb, ha valakit intézetbe adunk, akkor ne felejtkezzünk el róla, rendszeresen látogassuk vagy 1-2 napra vigyük haza. Hisz nekik is fontos hogy a családdal legyenek.

Tapasztalatból mondom, hogy sokszor elfelejtkeznek az emberek a szüleiről. Van olyan aki 1 hónapig kórházban van, és soha senki még felé sem néz.