Otthon ápolni vagy intézménybe "adni" a szüleink?

Meddig illik, helyes? Ameddig:

- nem megy rá az ápoló rokon magánélete (24 órás felügyelet, ami mellett párkapcsolat vagy saját gyerekekkel való törődés ellehetetlenedik)

- ameddig nem igényel szakszerű segítséget a szülő - legyen az pszichológiai, vagy fizikai jellegű (pl. mozgásterápia, bármi)

Minden egyéb esetben az otthon a helyes megoldás.

Nem helyes meglátás tisztelni azokat, akik tönkreteszik a saját szüleiket a saját ragaszkodásukkal! És általában ez a helyzet. Egy megfelelő otthonban részleges felépülésre, de legalábbis emberi életszínvonalra számíthat a beteg rokon.

Az otthoni ápolásnál pedig gyakran családon belüli erőszak (főleg verbális), elhanyagolás (fürdetés, mozgás, fejlesztés hiánya pl.) és a szakszerűség teljes hiánya (nem cselekszenek, ha súlyosbodik a helyzet, ráhagyják, stb.) jellemző.Inkábbsajnálatos, hogy ez a norma!

súlyosan demens inkontinens vagy mélydepressziós agresszív idős beteget otthoni ápoltnak az ellenségemnek sem kívánnék.

amíg szellemileg épp addig mindenképp lehet ápolni,de ha szellemileg nem az akkor életed legnehezebb kínlódása,reménytelen és kilátástalan harca lesz.

a végére meggyűlölöd a szülődet és magad is a bűntudat miatt,totálisan felemészt,testileg,szellemileg téged és a közvetlen környezeted.

Szerintem ne vedd a lelkedre ennyire, hiszen nyilván egy szerető szülő ezt el sem várná a gyerekétől, hogy mindent feladjon azért, hogy őt pelenkázza, ápolja, etesse.

Nem önzőség, hanem mindenkinek a legjobb megoldás, hiszen szakszerű kezekben van, nyilván te is látogatod sűrűn, egyébként egy ilyen intézménybe bejutni egy lakás ára, tehát te ezzel az örökségedről is lemondasz értük.

Ezt kell elmagyarázni, hogy nem a milliók számítanak, hanem az elkövetkezendő évek, hogy mindenkinek a legjobb legyen.

Hát figyelj, ez helyzettől függ. Mennyi ápolásra szorul a szülő? Elég-e ételt készíteni, megfürdetni, egyébként elvan magában? Vagy 24 órában folyamatosan mellette kell lenni, mert semmit nem bír már egyedül elintézni (a vécézést sem)? A gondozó megteheti-e, hogy felmondjon a munkahelyén és otthon legyen 24 órában a szülővel? Van-e, aki tudja anyagilag és szellemileg támogatni ebben? Csak fizikailag vagy szellemileg is le van-e épülve a szülő? Stb.

Persze morális szempontból az lenne a helyes, ha mindenki az utolsó percig gondozná a saját szüleit, de sajnos ez sokszor kivitelezhetetlen. Ha az embernek dolgoznia kell, hogy ellássa magát (és a családját), akkor nem teheti meg, hogy felmondjon a munkahelyén emiatt. Lehet igényelni erre valami ápolási támogatást (most nem jut eszembe, hogy hívják), de az csak kb. havi 25.000 forint, tehát még ha minimálbérért (70.000) dolgozik is valaki, akkor is jobban megéri dolgozni, mint otthagyni a munkahelyét! Akinek nincs párja az meg pláne nem engedheti meg magának, hogy emiatt felmondjon!

Külön ápolót fogadni szintén nem opció mindenkinek, mert egyrészről nem tudja mindenki kifizetni, másrészről ők sem vállalnak 24 órás felügyeletet, csak 1-2 órát egy napra. Az meg nem elég, ha valaki mondjuk 12 órában dolgozik, előtte-utána még a munkahelyre utazás mondjuk 1-1 óra, akkor kb. 14 órát távol van otthonról hétköznaponként. Annyi időre pedig senki nem fogja elvállalni a gondozást, még pénzért sem.

Szóval marad az intézet. De Magyarországon sajnos az megfizethető intézetek olyan állapotban is vannak, mint amilyen az áruk... Azok már csak elfekvők igazából. Oda már tényleg csak meghalni megy az ember. Az én papámat otthon másfél évig gondoztuk napi 24 órás felügyelettel, mire felszabadult a hely egy intézetben és be tudtuk adni. Ott pedig 3 hét múlva meghalt. Ahol ő volt, ott kb. 100 idősre jut mondjuk 10 gondozó vagy még annyi sem! Egyszerűen fizikailag lehetetlen, hogy mindenkivel foglalkozzanak, mindenkire odafigyeljenek. A 3 hét alatt számtalanszor elesett és eltörte valamiét, amikor vécére akart kimenni, mert nem volt senki, aki segítsen neki eljutni odáig. Szinte többet volt a kórházban kötözésen, gipszelésen, mint bent az otthonban. Megváltás volt a számára a halál.

Az a legjobb választás, ami nektek a legjobb.

Ha otthon maradsz, de nem értesz hozzá, ő sem érzi így jól magát, akkor inkább egy otthon, ahol szakszerű ellátást kap.

Én szakképzett ápolónő vagyok, el nem tudnám képzelni most, hogy ne ápoljam bármelyik hozzátartozómat. Ugyanakkor semmi bajom azzal, ha valaki ezt tudás, anyagiak vagy bátorság híján nem meri felvállalni.

A legfontosabb, hogy a döntés minden érintettet figyelembe véve szülessen meg.

Etikai körbejárás szerint én is "csak" saját családi példát tudok hozni, de van egy olyan sejtésem, hogy mi jól csináltuk.

Dédnagymamámnak egy 1991-es stroke-os történet után volt szüksége folyamatos ápolásra, 2014-ig, amíg el nem távozott. Úgy 95%-ban a Nagymamám, vagyis a lánya gondoskodott róla. Sokáig annyiból állt a gondozás, hogy naponta kétszer-háromszor vinni neki enni, beszélgetni vele, bevásárolni, takarítani helyette, aztán ahogy gyengült, fürdetni, hallókészüléket cserélni, stb. Mondjuk Nagymamám bírta, mondjuk az utóbbi években egyre nehezebben. Szerintem nincs abban szégyellnivaló, ha esetleg nincs hozzá gyomrod, vagy nem bírod, ezt nyilván senki nem választatja meg, és az idős ember sem szeret más terhére lenni. Meg nagyon sokat tud segíteni, ha vannak más rokonaid, akik besegítenek, például nálunk is volt, hogy Mamám testvérei elvitték magukhoz Dédit egy-két hétre, vagy rokonok segítettek be látogatás alatt, vagy lejöttek nagytakarítani... Dédnagymamám az utolsó évében került be otthonba, amikor valami hirtelen probléma miatt már a végtagjait sem tudta mozgatni, Nagymamám pedig már 72 éves volt, és nem tudta volna napi 0-24-ben ellátni. És az idősek otthonát nem feltétlenül úgy kell elképzelni, mint egy rettenetes intézményt, ahová berakod az idős családtagokat haldokolni. Volt szakszerű, állandó ellátás, szobatársak, vagyis társaság, mivel az otthon városban volt, több rokon tudott bemenni meglátogatni Dédit, Nagymamám is kétnaponta bebuszozott és 3 órán keresztül ott volt nála, tehát ez nem feltétlenül jelent lemondást, sőt.