Szerintetek a nevelés / szülői példamutatás az oka annak, hogy egyre több az olyan fiatal, aki képtelen az önállóságra? Ha nem, akkor minek köszönhető?

Nekem meg a szüleimnek van szükségük rám. Mindketten egyedül élnek és mindketten gondoskodtak a szüleikről halálukig (90+ év) - ezt helyezték mindketten a párkapcsolatuk elé. Tőlem is ezt várják. Mivel egyenrangúnak tekintenek, alapvetően jól megvagyunk, tudom, hogy életképes lennék egyedül is, meg összetörték a szívem:S nem nagyon bánom a dolgot.

De azért az, hogy mindezt "elvárják", kicsit erős. Pl. anyám simán kitagadna, ha elköltöznék:S Amikor külföldre akartam menni, azt mondta, akkor költözik velem:S Sajnos nem bír egyedül lenni, és ráadásul senki más társaságát nem képes pár napnál tovább elviselni:S Nagyon jó az érzelmi zsarolásban, ha arról van szó:S Apámnak meg gondoskodásra van szüksége, és ameddig nem feltétlenül szükséges, eszembe sem jutna valahol elhelyezni (Remélem, nem kell megélnem, hogy erre sor kerüljön, borzasztóan szégyellném magam miatta, és szörnyű lenne lelkileg a helyzet.)

Tűnhet ez is életképtelenségnek, de nem az. Ha lenne saját családom, más lenne. De nincs. Amúgy ha valami fontos nekem, kiállok magamért és kész. De a családunkban generációkon keresztül mindig a család volt az első, és én is így tartom rendjén.

Gyakran hajlamosak vagyunk egy kiragadott információ alapján ilyennek vagy olyannak tartani valakit, és beskatulyázni, ahelyett, hogy jobban megismernénk, hogy megalapozott véleményt alkothassunk.

Én pl. most vagyok 26 éves, jelenleg főállásban dolgozom, de jövőre, tehát 27 évesen fogom elkezdeni a mesterképzést (MA) az egyetemen, ami csak nappalin indul. Ez alapján könnyen beskatulyázhat bárki, hogy miért járok ennyi idősen egyetemre, miért csúsztam stb.

Viszont ha egy kicsit jobban rálát az életemre, akkor megtudja, hogy évek óta távol élek otthonról, tanulmányaim mellett is dolgoztam, és önfenntartóként nem vagyok senkinek a terhére. Sokan hajlamosak a "túlkorosabb" egyetemistákat önállótlannak tartani, holott ez se igaz:én éppen hogy nagyon is elszakadtam a szüleimtől, ugyanis jelenleg főállás mellett is dolgozom esténként és hétvégente, tehát esélyem sincs vidékre hazajárni a karácsonyt és a húsvétot leszámítva. Emellett tudományos munkát is végzek, és jó esetben diákhitelt sem kell fölvennem, ha most elég pénzt félre tudok tenni.

Nem vagyok hibátlan, tudom. Az útkeresés nálam tovább tartott, mint másoknál; félbe is hagytam egy egyetemi képzést, mert rájötem, nem az én utam. Ez hatalmas kognitív disszonanciát okozott bennem: míg gimnáziumban a tanulásmániám (és introvertáltságom) miatt csúfoltak, most pedig szinte annak szöges ellenététe miatt. Ez nagyon nagy önképromlást eredményezett nálam.

A lényeg az, hogy ne ítélkezzünk elhamarkodottan kiragadott információk alapján.

Előző vagyok. Jól tudom, hogy ez a karrierben (már amennyire a tanári pálya annak tekinthető) hátrányt jelent, hiszen később tudom a választott szakmámat hivatalosan elkezdeni. De ezzel másnak nem ártok, magamnak pedig épp elég önvádat okoz. Jó lenne fejleszegve küzdeni, és kicsit elfeledkezni a mások véleményéről, és úgy áll hozzá a dolgohoz, hogy majd 30 évesen milyen jó lesz viszatekinteni ezekre az éveimre. Amikor meglesz a diploma, úgy, hogy közben dolgoztam és pl. külföldi ösztöndíjat is szereztem (értsd: kihoztam a maximumot a lehetőségeimből; egyszerre voltam "sztahanovista" és világlátott, komfortzónájából kilépett ember). Akkor talán lesz bennem kellő önbizalom ahhoz, hogy "feleségszerzésre" is gondoljak, mert jelenleg ehhez se időm, se önértékelésem nincsen.

Köszönöm annak, aki elolvasta. Ez csak az én példám, de talán tanulságos sokatok számára.

Szerintem hülyeség ezt a kérdést a mai fiatalságra szűkíteni.

Kezdjük ott, hogy Gyakori kérdésekből nem lehet kiindulni mint támpont. Ide alapból azok írnak kérdést, akiknek valami gondjuk van, akinek normális élete van, annak nincs mit kérdeznie.

Ráadásul a szigorú nevelést, a fenéknyalást, és az életképtelenséget is külön kell választani. Szigorú neveléssel is lehet erős embert nevelni, meg lehet egy életre lelki beteget. Fenék nyalással is lehet valaki életképes, bár itt sokszor pont hogy tudatosan kezdenek a szülőn élősködni.

Ráadásul a 90 éves nagymamám is példálózik 80 éves bácsival hogy "sosem volt családja, egyedül halt meg", az 50 éves anyámnak is van hasonló korú ismerőse aki egy elég csendes, csúnyácska lány, és elvan a szüleivel, ő így érzi jól magát.

Na meg, mi számít önállóságnak? Régen generációk éltek együtt, még a mi szüleink is sokáig laktak otthon, manapság meg lassan azt várják el hogy te 18 évesen költözz. De ott van az is, hogy régen már gyerekként dolgoztak a nagyszülők, az előző rendszer meg mindenkinek adott munkát a zéró képzettségre is. Manapság meg 18 éves korodig tanulod a semmit, és még utána állsz neki 3-5+ éves egyetemen tanulni, vagy 2-3 éves szakmát kitanulni.

Ráadásul ez az anyagi önállóság mindig kényes téma. Hogyan legyél önálló, mikor a minimál bér feleannyi mint a megélhetéshez szükséges minimum összeg? Vagy többe kerül egy albérlet mint egy teljes fizetés. Még a szüleink is úgy építettek házat, hogy az ő szüleiknél éltek és spóroltak amin lehetett, akkor mit szóljon a mai kor fiatalja?

Ezen én is sokat gondolkodtam, de én sem tudom.

Magán tanár vagyok, és sokszor EGYETEMISTA "gyerek" szülei hívnak fel, hogy a "kislányuknak, kisfiúknak" szüksége lenne korrepetálásra.

Hozzák-viszik autóval, 1 kerülettel messzebbről.

Egy ismerősöm gépjármű oktató.

Tehát NEM ovisokról van szó.

Anyuka, apuka telefonál, kíséri a "gyereket" a KRESZ oktatásra, a gyakorlatokra.

Az már mélységesen érthetetlen, és megmagyarázhatatlan, hogy utána a csemete, hogy lesz képes egyedül dönteni vezetés közben bármikor is.

12-14 éves "kislányok, kisfiúk" még arra sem képesek, hogy a boltba lemenjenek egy kenyérért, de a földhöz verik magukat, ha nem a legdrágább okostelefonjuk van, mert szerintük az nekik jár, ők arra érettek.

Sajnos 100-ból 99-szer ezt tapasztalom, vagy a saját bőrömön, vagy ismerősöktől, rokonoktól, stb.

És nem valami kis faluban lakom, hanem a fővárosban, tehát nem 10 emberből került ki a 9 "hibás" egyén.

Legyél te önálló 70+rezsivel,meg 120 ezres mediánfizetéssel.

Az embernek annyi pénzt nem adnak,hogy egyedül megéljen egy albérletben.

Akkor miről beszélünk?

a kényelmes ingeszegény környezet

ülnek egy monitor elött és semmit nem kel csinálni

Én elég jól rálátok erre a korosztályra részint mert a tagja vagyok, részint mert HR-es vagyok, és sajnos a helyzet katasztrofális.

Kezdeném azzal, hogy a kedves szülők 60%-a nem neveli önállóságra a gyereket. Kitakarítja a szobáját, megcsinálja a "gyereknek" a szendvicset 17 évesen is ... stb. Majdan ugyanez az anyuka felhív engem, hogy kisfia/lánya munkát szeretne. Én erre azt szoktam mondani, ha az Ön kicsi fia/lánya tényleg dolgozni szeretne, akkor majd ugyanazon az úton ahogy Ön megtalálta a telefonszámomat ő is megfogja.

Mert bizony ez egy ilyen dolog. Hogy a kisfiú/kislány nem akar dolgozni. Anyuci-apuci végigajnározta 18 évig, meleg burában nevelgette, majd 18 évesen miután kicsi fiú/lány nem tanul tovább, anyuci/apuci kilökné a hideg csúnya világba. Kicsi fiú/lány pedig nem fog kilökődni anyuci óvó méhéből, hiszen eddig még az orrát sem kellett egyedül kifújnia, nem érti, most miért kéne?! (ÉS ide tartozik, az elkísérem nyelvtanárhoz a felnőtt gyerekemet, meg a nyelvvizsgára, az érettségire, az orvoshoz...stb. NEM a gyerek 16 éves kora után MINDENT el tud és el is KELL tudnia intézni amihez nem kell egy nagykorú gondviselő aláírása. Tessék ezt szülőként bevésni! El tud menni dokihoz, órára, tud tömegközlekedni, önállóan képes megtalálni egy vizsgahelyszínt, képes egyedül bemenni és levizsgázni is. Pont.)

Ha nem nevelik a kedves szülők önállóságra a gyereket, akkor ne is hívjanak engem fel, hogy a gyerek tényleg eljött-e interjúra vagy csak hazudott. Egyáltalán nem akarok szülőkkel társalogni érett felnőtt munkavállalók tudják már feltenni az érett felnőtt kérdéseiket...

ÉS ott a másik oldala az elkényeztetésnek. 12-14 éves gyerekek rohangálnak olyan telefonokkal, amiknek az értékét még csak nem is képesek felfogni. Kérdem én: kell nekik? NEM. Aztán majd jól pofán vágja őket a nagy magyar valóság, hogy egy hónapban annyit sem tudnak keresni, amennyit a telójuk ér, amiért csak nyavajogni kellett kicsit. Dehogy fog ő robotolni nettó jó ha 130-ért. Elképesztő.

És a pláne az egészben hogy azt látom, hogy azok nem veszik meg az Iphone-t a gyereknek, akik amúgy megtehetnék, mert van rá bőven és még több is. De sokszor egyszerűen elvből nem. Sok szülő meg inkább éhezik csak meglegyen a kicsifiának/lányának az air max meg az épp aktuális méregdrága baromság. Kérdem én: agyerek érdekeit szolgálja? NEM. A szülőét? Még úgy inkább NEM. Akkor mire jó? Egy kis következetes szigor. Az kell.

A mai 20-25 éves "férfi" szerű emberek a munkaerőpiac alja... És nem szégyenli, hogy a 60+ os nyugdíjas kenterbe veri munkamorálban meg mindenben.

Bocsánat ez kikívánkozott...

Nekem a kedvenceim:

- Amikor az "önálló" 20 éves fiatal fiú egy lánnyal (csoptárs, haver, húg/nővér) kerestet ki egy könyvet a könyvtár rendszeréből, majd mikor ez megvan, akkor sopánkodik, hogy "jajj hogy fogom én azt a könyvet kivenni?"

- Amikor a fiú megkér egy lányt, hogy segítsen neki összerakni egy 2 oldalas beadandót....meg még a tárgyfelvételt is oldja meg neki a Neptunon.

- Amikor az "önálló" és albérletben lakó fiú/lány még egy rendes vacsit sem tud magának megfőzni, inkább állandóan rendel.

Sajnos ez mind a rossz nevelés eredménye. Vagy az van, hogy a szülő nem "rángatja" oda maga mellé a gyereket kisebb korában és nem mutatja meg neki, hogy mit kell csinálni, vagy egyszerűen kinyalja a gyerek fenekét.

Én szerencsésnek mondhatom magam 22 éves lány létemre, mert a szüleim sok mindent megtanítottak nekem, így már több éve komolyan besegítek a házimunkába+egyéb teendőkbe. (bank, posta, bevásárlás)

Őszintén hülyét is kapnék ha mindent megcsinálnának helyettem :D Ez az önállóság része...