Hibás lehet a szülő, ha a gyereke elzüllik?

Nagyon áttudom érezni ezt a helyzetet és irtóra vissza tudja fogni a gyereket. 21 éves vagyok és nekem is ilyenek a szüleim, a mai napig. Még velük élek 1 évem van a suliból, aztán le is lépek innen. Mindenért hibáztatnak, semmi nem jó amit csinálok, ha csinálom az sem, ha nem csinálom, akkor meg semmire való vagyok. Nem tudom, hogy melyik pillanatomban épp mikor fognak bejönni hozzám és leüvölteni valamiért, úgy fekszem le, hogy tudom, lehet reggel már arra kelek, hogy üvöltöznek valamiért, vagy egymással vagy velem. Megakarják szabni, hogy kivel barátkozzak, hova menjek, mikor menjek enni, mit egyek és még sorolhatnám. Egyre nehezebb birni, de felértem ésszel, hogy tanulnom kell, hogy minél előbb kijussak ebből, ösztöndijas vagyok, most fejezem majd az egyetemet. Mindig magamban kerestem a hibát, de már beláttam, hogy nem én vagyok a hibás, akármilyen leszek soha nem fogok megfelelni. Anyám engem már fenyegetett avval, hogy miattam fog meghalni, miattam fogja begyógyszerezni magát vagy miattam akasztaná már fel magát... Úgyhogy ez nem annyira kellemes érzés.. Most 21 évesen olyanokat mondogatott a hátam mögött, hogy ha nem vagyok képes felfogni, hogy nem mehetek, akkor elveszi az útlevelem, amikor egy nappal akartam volna tovább maradni valahol, közölte, hogy szó sem lehet róla, azt is mondta, hogy addig még nála élek ő szabja meg nekem a dolgokat, hogy örüljek, hogy nem vágott ki 18 éves korom után, meg hogy nem fizetteti ki velem a rezsim... Múltkor csak azért összeveszett velem, mert elmentem magamnak hamburgert venni és csak beszóltam, hogy elmegyek és őt nem hivtam magammal. Mindig jól tanultam, sokszor adtam pénzt kajára az ösztöndijamból magamtól, nem iszok, nem cigizek, teljesen normálisan viselkedem velük. Rendes véljaim vannak, elakarok költözni, még szeretnék valamit tanulni, munkát találni... Ezt is elmondtam nekik, hogy milyen céljaim vannak, de semmilyen támogatást nem kapok, inkább gátolnak, meg ez miatt is veszekednek velem, mert h bennem bizott a legjobban és én akarok elköltözni és csalódik bennem, és azt mondják, hogy nem fog menni, meg nem lesz olyan egyszerű. Nem lesz, ezt én is tudom, de menni fog. Eléggé visszavetett a korlátozásuk már az életben, mert elég antiszociális meg szorongó, önbizalomhiányos, nehezen ismerkedő ember lett belőlem, próbálok ezen változtatni ma már. Elegem lett. Hatalmasat csalódtam bennük, sok idő kellett még talpra tudtam állni és belátni, hogy ne magamban keressem a hibát.Tényleg alig várom, hogy elmenjek már innen, mert olyan mintha nem is otthon lennék.

Helyzetfüggő. Én is nagyon jó gyerek voltam, 5. osztályig tényleg semmi nem történt. Aztán felsősök lettünk és egyre jobban elvitt a baráti kör. Elkezdtem feleselni, 8.- ban pedig már késő jártam haza, dohányoztam, ittam alkalmakkor. De a jegyeim jók voltak ettől függetlenül. Most ebben a helyzetben viszont a szülőket okolnám.. Ha nem engedik élni, hogy fogja megtapasztalni a dolgokat? Azért abból nem lehet megélni, hogy elmondják, hogy miért rossz, addig úgysem nagyon törődsz a dolgokkal. Én se hittem el milyen rossz a dohányzás meg az ital, aztán mikor 3x hánysz, minden levegővétel közt és nembírsz felmenni a lepcsőn lihegés nélkül elgondolkozol.

A kerdes alapjan ugy gondoltam,hogy nem feltetlenul, de a leiras alapjan egyertelmuen hibasak a szulok.

20 évesen már nem gyerek egy felnött nő ha nem ismer mértéket az csakis az ő hibája

utolsó komolyan ilyen süsü vagy? mégis honnan ismernemértéket ha végig tiltották mindentől? ez kb olyan mint amikor a háborúból hazatérő katonák szomjúságukban halálra itták magukat.

Igen.