Rossz gyerekkor, rossz felnőttkor?

Erről soha senkinek nem beszéltem, még a legjobb barátaimnak sem, mert utálom ha sajnálnak, meg olyan furán néznek rám...

Kisgyerekkoromban (2 évesen) nevelőszülőknek adtak, addig egy intézetben voltam, az igazi szüleim képtelenek voltak a gondozásomra. A nevelőanyám viszont egy nagyon rossz ember volt. Volt egy saját lánya, neki persze mindent megadott,ő mindig kiváltságos volt. Rajtam kívűl még egy tucat másik ilyen gyerek is volt ott. De ez a nő, nem szeretett minket, sőt így, visszanézve, úgy gondolom nagyon csúnyán kihasznált minket. Hivatásos nevelőszülő,ami azt jelenti,hogy fizetést kap a gyerekek után. Nem is volt munkája, szépen megélt belőlünk. 2 emeletes ház, hatalmas udvar, kert, gyönyörű kocsi stb.

Ez még nem is lenne akkora gond, de nagyon rondán bánt velünk. Elég sokszor el voltunk verve, gyakran apróságokért. Én egész életemben rettegtem abban a házban. Elmondott minket minden hálátlan putris cigányoknak, majdnem minden nap. Úgy lettünk felnevelve, hogy szart sem érünk. Mi meg el is hittük. Nekem hatalmas szerencsém volt, mert értelmes lány voltam, iskolában mindig kitűnő voltam, végül egyetemre mentem. De a "testvéreim" nem mind voltak ilyen szerencsések. A legjobban az egyik kisöcsémet sajnáltam. A nevelőanyán mindig ellenőrizte a cuccait, mikor hazaért az iskolából... nincs meg a radír, puff egy pofon... nincs grafit, puff mégegy. Kiskoromban én is megkaptam a magamét, de később,mikor nagyobb lettem, azt hallgatni, hogyan veri a kisebbeket... szörnyű volt. Vacsoránál a 9 éves kisöcséd sírástól, meg a pofonoktól feldagadt arcát látva elpattanik valami benned. Rengeteg ilyen eset volt, sokszor éjjelente, visszaemlékszem és pokolian érzem magam. 19 évesen otthagytam azt a házat, rengeteg barátom van,teljesen más világ a mostani életem, egyes egyedül élek külföldön, és büszke is vagyok erre, de a tudat,hogy az a ház tele van újabb ártatlan kisgyerekekkel,akiket ez a nő kihasznál és bántalmaz... Annyiszor végiggondoltam, mit kellene tennem... de ki hinne nekem? Az állam örül, hogy valaki magához veszi ezeket a hátrányos helyzetű gyerekeket, nem érdekli őket mi folyik a családban. Volt kijáró "családfelügyelő" is , vagy mi... de mi sosem beszélgettünk vele. Mindig a nevelőanyánnkal jópofiztak, kávézgattak... Egyszer tetűs lettem az iskolában még 3.-ban. És egésznap bőgtem, meg görcsöltem, mert tudtam, hogy ki fogok kapni érte... és az egyik kis tanárnő ki jött velem iskola után, és elkezdte mondogatni anyámnak, hogy ez nem az én hibám és h. ne bántson....utána hetekig sarokban térdeltem iskola után, sokszor késő éjjelig... El nem tudom mondani azt a rengeteg borzalmat,ami gyerekként ért engem, meg a testvéreimet. Az egyik húgom egyszer addig volt a sarokban, míg lehányta a falat. Fel kellett takarítania persze, és folytatnia a büntetést. A nevelőanyánk olyanokat mondott,hogy biztos szándékosan csinálta...

Ez egy kicsit hoszú lett... a lényeg az, hogy bármennyire is próbálom ezeket elfelejteni, és hálás lenni, amiért egyáltalán felnevelt, egyszerűen nem bírok másra gondolni,mint,hogy ez a nő nem normális.

Élem az életem, gondok, bajok, örömök jönnek, mennek de nem tudom magam túltenni ezen az egészen. Arról nem beszélve, hogy a többiek, akik utánam felnőttek és elhagyták a házat milyen siralmas életet élnek.

Ráadásul párom sincsen. 24 éves vagyok, és még soha nem volt barátom. Senkihez nem érzem elég jónak magam. De meg ha lenne is valaki, ugyan hogy érthetne meg engem? Ez az egész igenis a része annak,ki vagyok és szeretném ha valaki tényleg ismerne, de képtelen vagyok ezekről beszélni, tuti elijedne az illető, mert azt mondaná, hogy lelki rokkant vagyok... szeretnék végre boldog lenni, de nem látom, hogy ez, hogy történhetne meg.