Miért nem tudok megbocsátani anyámnak?

Kb ugyanez a helyzet köztem és anyám közt csak engem nem vert. De vele se lehet beszélni, állandóan csak kiabál, meg se hallgat stb.... szerintem ki merem jelenteni hogy a saját anyám nem ismer és nem szeret engem. Persze folyamat tolja a felszínes dolgokat amitől én már rosszul vagyok. Soha nem ismeri be ha valamit rosszul csinált és mindig neki van igaza,még akkor is ha egyértelmű a dolog.

Szóval a lényeg annyi hogy én nagyon sokat gondolkoztam anyámon hogy hogy kéne vele viselkedni hogy ne legyen ilyen, és tényleg kedves voltam vele, érdeklődő meg minden, és egy ideig tök jól megvoltunk aztán megint bekattant. És ezután jöttem rá hogy nem az én hibám hogy ilyen. Nem én tehetek róla. És arról sem, hogy nem szeretem. Eleinte amikor ezek az érzések előjöttek hogy nem szeretem anyámat, abban a pillanatban elhesegettem, mondván hogy ilyet nem mondhatok, sőt még gondolni sem gondolhatok ilyet és hogy rossz ember vagyok emiatt.... és aztán eljött az a bizonyos idő amikor rádöbbentem mindenre, és onnantól kezdve csak ennyi: leszarom. nem érdemes foglalkoznom vele, mert úgysem tudom megváltoztatni. És ha valami vagy valaki rossz hatással van az életedre, arra aki te vagy vagy lenni szeretnél, akkor azt el kell engedned még akkor is, ha az anyádról van szó. Sajnos ez elég szomorú és még nekem se sikerült kilépnem belőle, de nekem már az is előre lépés,hogy ezekre rájöttem.

Az meg hogy van ez a betegsége nem változtat semmin. Ez lehet egy karma is...(bocsi ha sokvagyok) attól mert beteg lett, ő nem lett jobb ember. Majd ha ő megbocsát, akkor talán te is mondj neki valami szépet.

És Csináld azt amit én. ha elkezd veled ordibálni, ne válaszolj, ne csinálj semmit. És tudd kezelni a helyzetet (agyban), bármit is mond rád, soha ne felejtsd el hogy ki vagy.

Goodluck

Én is ebben a helyzetben voltam annyi különbséggel, hogy nálunk inkább az ordibálás, szidás volt a jellemző, verni nem vert, csak pofonokat adott. De ez óvodás koromtól kb 14 éves koromig tartott, szóval abban nőttem fel, hogy minden nap meghallgattam, hogy dögöljek meg, semmire nem vagyok jó, minek születtem meg. Volt olyan is, hogy hajnalok hajnalán ok nélkül kirángatott az ágyból, belevágott a fotelbe, elkezdett szidni, hogy mocskos d.sznó vagyok, dögöljek meg, majd rámcsapta az ajtót.

Nyilván teljesen önbizalomhiányom lett emiatt, semminek érzem magam, és jó sok pénzt elköltöttem már különböző terápiákra. De aztán valahogy sikerült rájönnöm, hogy nem tudott mást tenni akkor. Vele is ugyanezt csinálta az anyja, szóval csak ezeket a mintákat tudta tovább adni. Emellett apámat sem szerette, tehát nagyon elkeseredett, boldogtalan ember volt anyám és mivel a külvilág és a saját boldogtalansága felett nem volt hatalma, rajtam töltötte ki mert én voltam az egyedüli ember a közelében aki még nála is gyengébb és tehetetlenebb volt, tehát legalább felettem lehetett hatalma. Ezzel nem azt mondom, hogy megértem amit tett, mert nem és még mindig fáj. Viszont tényleg minden rossz történésnek van egy másik oldala is, és bár nagyon nehéz belátni, de az emberi rossz tettek mögött ugyanúgy kegyetlenségek állnak, csak azok éppen velük történtek. Persze nem ilyen szituációban, de én is sokszor voltam már olyan helyzetben ahol valami olyat tettem amivel megsértettem a másikat, és nagyon jól esett, hogy néhány ember a dolgok mögé látott és megértette, hogy miért is tettem azt. Tudom, hogy a minőségét tekintve ez teljesen más, viszont akkor is hasonló eset. Biztos vagyok benne, hogy a te anyukád életében sem stimmel valami, valamiért nagyon elkeseredett és boldogtalan. Ezt jelzi a daganata is, ugyanis a daganat mindig egy elfojtott bánatot jelképez ami már annyira elhatalmasodott rajta, hogy testi tünet formájában kell, hogy jelentkezzen. (Bocs én is, ha sok vagyok.) 25/L

Az érzéseid egészségesek,nem csoda,ha nem tudsz megbocsátani neki.

A megbocsátás akkor ér valamit,ha feldolgoztad a gyerekkori traumáid,különben a saját bűntudatod erősíted vele.

Pedig nincs miért bűntudatodnak lennie.

Senki nem választhatja meg a szüleit,hogy hová szülessen.

Anyád nem normális, ez nem kérdés.

Ahogy tudod, teljesen szakítsd meg vele a kapcsolatot,semmilyen ráhatással ne legyen az életedre,különben ugyanaz az ijedt gyerek maradsz felnőttként is,mint gyerekkorodban.

Ne tévesszen meg a betegsége,rosszat nem kell kívánni neki,csak le kell xarni.

Ajánlanám, keress fel egy szakembert,fene tudja mi van a felszín alatt,a feldolgozatlan traumákból később komoly gondjaid lehetnek.

Fel a fejjel:) nem a te hibád a történtek!:)

Második vagyok

Az biztos, hogy valaminek történnie kellett velük, amiért így viselkednek, de egy normális, okos ember nem a "csak azért is,mert velem is ez történt" után megy, hanem tanul belőle és réjön hogy nem így kéne viselkednie. Persze felnőttkorban már nagyon nehéz megváltozni és elfogadni azt, hogy aki eddig voltam az egy rakás szar és tényleg realizálni hogy valami nem stimmel velem és azzal ahogy viselkedek. Az a baj az én anyámmal hogy olyan makacs hogy még magának se tudja bevallani hogy az egész élete egy szar. Apámat kikészítette, mellette egy férfi se marad meg és ha nem változtat akkor öregkorára azon kapja majd magát hogy egyedül van mint a kisujjam.

bocsi ha nagyon nyersen fogalmazok, lehet valakinek ez felkavaró hogy így írok róla de hát ezvan:D amugymeg tegnap vesztem vele össze ezért ez a nagy kifakadás

Én még mindig nem azt mondom, hogy helyesen cselekedtek (mert nagyon nem), és tisztában vagyok vele, hogy a világ egyik legszörnyűbb dolgát tették, mert ezzel egy ember egészséges lelki életét teljesen tönkretették. Legalábbis az enyémet mindenképp, nyilván mindenki máshogy reagál.

De! Azt be kell látni, hogy a velük történt szörnyűségek miatt egyszerűen ők sem tudtak máshogy viselkedni. És nem gondolnám, hogy a "csakazért is" elvet követték, egyszerűen csak ennyire le voltak rombolódva lelkileg, hogy ők sem voltak képesek másra. Igen, dönthettek volna máshogy, de abban azért megegyezhetünk, hogy az emberi lét nem csak jó döntések sorozatából áll. Még akkor is nehéz sokszor jó döntéseket hozni, ha egészséges a lelkivilágunk. De ha valaki teljesen a mélyen van, akkor szinte esélytelen. Ők maguk is rosszak voltak, így hogy lehettek volna képesek a jóra? Szóval szerintem csak annyit kell belátni, hogy mivel a lelkileg nagyon össze voltak törve, sajnos nem a helyes utat választották. Megtehették volna, de nem sikerült, ennyi.És ez nem ellenünk irányult, nem mi voltunk túl rosszak, hanem ők nem tudtak felül kerekedni a saját bánatukon. Biztos vagyok benne, ha egészséges családi körülmények között éltek volna, és boldogok lettek volna, akkor ilyen nem történik meg.

Az meg, hogy nem szabad megbocsájtani szerintem hülyeség. Persze nagyon nehéz, de mindenképp erre kell törekedni és nem anyád miatt, hanem saját magad miatt. Mert a haraggal csak magadban forrongsz és lassan felemészted magad.

Nem kell, és nem is lehet mindenkinek megbocsájtani... sokan persze ezt hangoztatják,de ez egy nagy butaság..

én sem vagyok annyira Krisztusi, hogy 10 év alázást, egy csettintésre kitöröljek magamból...

A helyedben arra törekednék, hogy minnél hamarabb a saját életemet éljem, és felejtsd el azt az x évet, amit elvett tőled..

Beszélhetsz pszichológussal, pszichiáterrel... nem lesz jobb... és újabb éveket vagy évtizedeket veszel el magadtól..tapasztalatból írom!